2017. augusztus 2., szerda

Ünnep-e egy ünnep?

Elgondolkodtam rajta, részben magamtól, részben a tegnapi "eseményen" kapott impulzusok által, és részben attól, amilyen hozzászólások érkeztek a tökfőzeléket posztomra: miért szeretem én azokat a szülinapokat (ünnepeket), amiket mi tartunk (nálunk)...

Mert felhőtlenek: van ami van, ha zsíros kenyér, akkor az, de együtt lenni fontos, nem dőzsölni...

Mert lazák: lehet hangosan kacagni azon, ha szétfolyik a nutellatorta, mert a jelenlét fontos, nem a tökéletesség...


Mert őszinték: lehet beszélgetni, nemcsak udvariaskodni - mert a megbecsülés fontos, nem az hogy kifelé mit mutatunk...


Mert szeretetteliek: érezni a valódi kapcsolatot a jelenlévők között.


Vannak, akiknek nem mennek az ilyen együttlétek, de szerintem érdemes gyakorolni, mert sokkal építőbbek, mint azok, amiket kötelességtudatból kreálunk magunk köré, és elnevezzük ünnepnek. A valódi ünnep szerintem csak az lehet, ahol megvannak ezek a szükségletek (szeretet, kapcsolat, őszinteség, oldottság, lazaság, vidámság).

El lehet-e ezt érni? Ismerek olyanokat, akiknek sikerült...

2017. július 30., vasárnap

A kérés=ajándék? A kérés=ajándék. A kérés=ajándék!

Ez a bejegyzés most a saját élményeim tükrében a kérésről, az Erőszakmentes Kommunikáció 4. lépéséről szól.

A balatoni táborban az egyik résztvevő ezt mondta a végén: "megértettem, hogy a kérés valójában ajándék". Amikor ezt hallottam, azt gondoltam: megérte eljönnöm.
Egy pillangó, ami majdnem nem is látszik...

Aztán Chris Rajendram (Sri lankai jezsuita atya, akkreditált EMK tréner) tréningjén a saját bőrömön éreztem meg, milyen fontos PONTOSAN megfogalmazni a kérést, mert ha nem teszem, "nem is hallja meg". Ha nem jelen idejű és cselekedhető, akkor kukába való. Köszi, Chris, ezt megtanultam, azt hiszem. Biztosan sokszor eltévesztem még, de rögtön be fog villanni a válaszod, és helyre fogom igazítani magam. Hitelesebben fogom tudni tanítani is.
(És milyen érdekes ez, hogy hallunk valamit százszor valakitől, de mégis igazán akkor ég be, amikor fogékonyak is vagyunk rá. Köszönöm Julianna, tudom, hogy te is ezerszer elmondtad már.)

"Az EMK szörfözni az élet hullámain" - már tudom, hogy Marshall Rosenberg mondta, de nekem már mindig Chris fog róla eszembe jutni
És ami miatt valójában írok... hogy ez a nyár nekem a kérésekről szól: közvetíteni ami bennem van, megérteni és megértetni magam, főleg a gyerekeimmel, hiszen az évnek ebben az időszakában tudunk igazán együtt lenni. Túl drága idő a félreértésekhez... Mégis milyen egyszerű félremenni, félreérteni... hogy ne menjünk messzire, magamat is ;)

Vártam ettől a nyártól pihenést, együttléteket, találkozásokat, kézimunkázást... De volt valami, ami nem vártam, mert még a legelején letettem róla, mint olyanról, ami "túl nagy kihívás, túl sok energia, túl sok pénz" satöbbi. Alkudoztam, és végül elbuktam, mert beáldoztam a "kérésemet" a kötelességtudat oltárán. Pedig nagyon szerettem volna. És hányszor mondom nektek, hogy ti ne tegyétek, és hányszor javítjuk :D

Elterveztem valamit tavasszal. Majd tologattam, és végleg félretoltam. Sajnáltam nagyon, de meggyőztem magam: egyszerűbb, könnyebb, olcsóbb, ha nem. És "mégis minek pattognék már megint én, ahelyett, hogy ülök a hátsómon nyugodtan, mint más rendes emberek?!" Szóval: nem elég, hogy beáldoztam egy álmomat, de még az önvád is jött. Köszi, Pynky, jól csinálod... majd innen lesz szép megnézni, mi történik...

Az Univerzum /Isten jól tudja, hogyan kell tanítani...
A nagyobbik lányom születésnapja a napokban lesz. Mit kért? Neki mindene megvan, de ha elmennénk együtt... Hm. Ezt kértem magamtól tavasszal és ezt toltam félre, ezt áldoztam be...

forrás: mannamsunsunfun.blogspot.com

Sokszor elgondolkodom, miért vagyunk hajlamosak mi - anyák - annyiszor a saját szükségleteinket és álmainkat figyelmen kívül hagyni, de azonnal meghallani mások - mondjuk a gyerekünk - szájából.

És az Univerzum/Isten azt is tudja, hogyan kell adni... Hogy küld egy Angyalt, és azt mondja, tiéd lehet, amit szerettél volna. Szoktam mesélni azt a viccet a hívő emberről és a három csónakról. Én már minden jelet hajlandó vagyok meglátni és elfogadni. Ezért amikor jött valaki, és mondta, hogy igazán szívből teljesíti amit szeretnék, szívből mondtam igent. És lelkes lettem, mert megláttam azt is, hogy tavaly ilyenkor ezt még nem tettem volna meg... köszönöm, hogy bátrabb és merészebb lettem azóta.

Úgyhogy jövő héten háromfelé megy a családunk: Elic a megszokott jó kis panziójába a Kutyagondnokhoz (Szilviékhez), a DebConfon is képviseltetjük magunkat, és mi hárman lányok is útra kelünk: egy titkos-útra.
Szeretnék majd beszámolni róla, mert nagyon érdekes, kalandos és tutiiiiijóóóóóóóóó lesz. Drukkoljatok nekünk ;)

(Aki tudja, hová megyünk, kérem hallgasson, mert a lányok nem tudják a célt és az elfoglaltságot :) Köszönöm ;) )




2017. július 11., kedd

Séta a sziklák felett...

Ha kiviszem a kutyát, általában ő rohangál, én kajtatok utána, jó lassan. Sokszor visszahívom, gyakorlunk közben, elszalad, megint jön és így tovább.

Ma arra ébredtem, hogy fel fogok mászni a hegyre. Jó, mivel már eleve a felénél vagyunk (hegyoldalban van a házunk), ez nem lenne nagy teljesítmény. DE: nekem tériszonyom van. Sokkal kevésbé erős, mint volt (Óbarok hozadéka ez, ahogy a pókiszony kimúlása is), de van. Én pedig nem szeretem a korlátokat, viszont szeretem feszegetni a határokat, szabályokat. De ma nem dacot éreztem, hanem elszántságot és nyugalmat.

Fel fogok mászni a hegyre.

Mert a napokban történt valami (amiről még nem írok, mert annyira megdöbbentem magamon, hogy még emésztenem kell), és ebből láttam, hogy szintet léptem... és ha azt meg tudtam tenni, ezt is meg fogom. Hegy? Szikla? Nem baj.

(Közben megkérdezte egy hang a fejemben: "És mi lesz, ha megcsúszol, leesel? Max. a kutya vonyít érted, mert más nem fogja észrevenni estig, addig meg simán kinyiffansz." A Komptáborban valaki azt a házit kapta, hogy x periódusban, ha negatív gondolatok jönnek, tolja őket félre. Én most megcsináltam az ő háziját, és mondtam a hangnak, hogy nem fogok kinyiffanni, csak felmegyek és lejövök. Erre elhallgatott :)))) )




Miközben kaptattam felfelé, több dolog járt a fejemben, például, hogy
- tavaly ilyenkor 15 kilóval voltam nehezebb és emlékszem ahogy izzadva-fújtatva kínlódtam fel magam a hegyoldalba. Én akkor ott azt láttam, hogy szánalmas vagyok. Nem azért, mert dagadt meg hasonlók, az más kérdés. Inkább azért, hogy mennyire nem láttam előtte a lényeget és a fától az erdőt. Ez főleg tavaly decemberben esett le 10 kilóval együtt...
[Amikor erre gondolok, lelkes vagyok, mert kielégült a szeretet, tisztánlátás és fejlődés iránti szükségletem. Köszönöm magamnak és a körülöttem élőknek, hogy megcsináltuk.]

- milyen jó, hogy nem kell aggódnom, hogy a kutya elfut, elvész stb., mert időnként magától is visszanéz hozzám, de a szokásos indián hívójelre mindig visszajön. [Amikor erre gondolok, nyugalmat érzek, mert kielégül a biztonság iránti szükségletem. Köszönöm a sok munkát amit belefektettünk.]

- elfelejtettem az aranyszabályt: túracipőt csak túrazoknival hordunk... Ezt nem kell részletezni, de örültem hogy közel vannak a sziklák. Erről pedig eszembe jutott Ilike, akitől ezt az igazságot tanultam az első Sétán.

- mennyivel könnyebb "együtt" csinálni valamit. Erőt adott Elic jelenléte. Arra mentem, amerre ő, mert van már tapasztalatom arról, hogy a legkönnyebben megmászható utat választja. Erről eszembe jutott mindkét nyári táborom, és végiggondoltam az ott történteket "együttlét" szempontjából. Vezetőként, ugyanakkor résztvevőként, szervezőként, barátként... hogy lehet együtt lenni és jelen lenni vagy ha nem megy, akkor odébb menni, csak szívből jöjjön...

Amíg nem értem fel, nem mertem lenézni, így is egyszer majdnem visszafordultam... [Majdnem EMK-s kérés volt magamhoz, de rájöttem, hogy valójában ALKU lenne.]

Aztán felértem.
Lenéztem, és alattam volt a falu. Alattam volt egy lentebbi szikla. Kiálltam és kinéztem. "Nem is magas annyira, hogy ne mászhattam volna meg." (De.)
Kicsit leültem, és együtt voltam a heggyel. Ami mégis hatalmas, ami védi a házunkat a vihartól és széltől, ami árnyékot ad és otthont a vadállatoknak.

Aztán visszaereszkedtem kutyástól, és kihívás volt visszatalálni a hátsó kapuhoz. Ebben is mindig Elic mutat utat, mert ő mindig hazatalál. (Ez olyan csöpögős végszavazós, de valóban így van. Ő mindig megtalálja a kaput, én sokszor nem. Neki jobb az orra.)



Erről jut eszembe: nemrég olvastam Robert Crais - A gyanúsított című könyvét. Több ilyen van itthon: egy zakkant ember és egy zakkant kutya rehabilitálják egymást. Ez az egyik legjobb, amit ebben a témában eddig olvastam: remekül és jól érthetően leírja mind a kutya, mind az ember szemszögét. Tudományos alapossággal ír a kutya érzékeléséről, nekem tanulságos volt, bár elég sokat tudok a témáról. A könyv krimi, csak akkor olvasd el, ha be bírod fogadni a kerettörténetet is.
https://www.libri.hu/konyv/robert_crais.a-gyanusitott-3.html


"Nem értem, mire várunk?!"









2017. június 20., kedd

Buli után a ...helyett a... takarítás...

Mai napom jól kezdődött, mert korán ébredtem... elindult a kombájn szemben a szántóföldön 5-kor... Szuper, végre lesz idő tovább csinálni a kerítés(korlát)sikálást, folytatni a takarítást, pontosítani a tábort, gyakorolni a kromatikus ujjgyakorlatokat (bármit is jelentsenek :D ), úgyhogy felkeltem, lementem a kutyával és játszottunk meg gyakoroltunk (mindig ő az első, különben - jogosan - nem hagy békén :D

A kerítésből megcsináltam egy újabb darabot... de nagyon hosszú, még csak kb. a fele van meg, és nagyon cizellált... kis bizék vannak benne, ahová nem fér be a drótkefe... Erről jut eszembe egy reggeli beszélgetésem: "A guru nem sikál kerítést." Na, ebből is látszik, hogy nem vagyok guru :D

Lemostam az ablakokat kívülről már tegnap, ma belül kerültek sorra, és a konyha, mert az nekem fontos hogy tiszta legyen (ez a nünükém, igen).

Új barátom a Frosch konyhai tisztítója, mert ahol nem kellett fertőtleníteni, ott azt használtam, és olvad tőle a dzsuva... Még az előző tulaj előző konyhájának odaizélt izéjét is lesikáltam vele, pedig korábban már ezerféle cuccal próbáltam. Úgyhogy a konyhám done...

a kép a tesco oldaláról való

Ma délelőtti "kedvenceim":
- a drótkefézés (nem kód, hanem igen: drót-ke-fe + korlát + izomláz + izmos karok és hát)
- padlósikálás szivaccsal, térden csúszva (konyha ragadványok...)
- de a csúcs, amikor megnyugodva, hogy kész vagyok, bementem a fürdőszobába kezet mosni... és megláttam milyen piszkos a kagyló... áááááááááááááááááááááááá...
- és eközben a kutya az asztal alatt olyan hangosan horkol, hogy mindjárt én is elalszom :D



És most elkezdem a kromatikus ujjgyakorlatokat :D Bár baromira fájnak az ujjaim a drót-ke-fé-től...

2017. június 5., hétfő

Hitelesség és példa

Többen kérdeztétek, hogy miért születik olyan kevés bejegyzés mostanában (a suli vége után) is...

egy táblakép az utolsó angol óra után


Elgondolkodtam rajta. Van sok témám, fel is vannak jegyzetelve. Mégis nehezen kezdek neki. Így hát megnézegettem EMK-val, és arra jutottam, hogy amikor nem írok, akkor a pihenés, az akkumulátoraim feltöltése és az elvonulás iránti szükségletem elégül ki... amikor írok, akkor a hitelesség és példa iránti szükségleteim... Most azt az egyezséget kötöttem magammal (vagyis az volt a cselekedhető kérésem, EMK 4. lépés), hogy a Csigatésztára szívesen írok, mert az egyszerűbb ( = lelkileg könnyebb), és amikor kész leszek megint példát mutatni, akkor elkezdem megint az írásokat a Rózsaszín csigán is. És ezzel egyben a hitelesség is kielégül, mert csak annyit vállalok, amennyi szívből megy, magam felé sincs erőszak.
Túl vagyok egy nagyon megterhelő tanéven, felvételiken, fellépéseken, lesz ballagás, évzárók, tanárbúcsúztató... készülök két táborra, amit én fogok vezetni. De nemsokára fellélegzek és akkor a húrok közé csapok, remélem nemcsak átvitt értelemben (mert ez az időszak a nagy felfedezések időszaka volt a számomra, a hatalmas terhelés miatt rendszeresen alkalmat adott az EMK gyakorlására).

Megint csak köszönöm mindenkinek a türelmet, aki még ezek után is rendíthetetlenül várja a bejegyzéseket!

2017. április 26., szerda

Szeretek blogot írni...

Hogy miért?
Mert szabadon füstölöghetek, dicsekedhetek vagy kesereghetek. Elmondhatom mindenkinek/bárkinek ami bennem van, úgy, hogy sem én nem tudom ki ő, sem ő nem tudja ki vagyok én. Csak "értekezünk" az éteren át és kész.

Ma miért ragadtam billentyűzetet? (Hú, nem bírom amúgy mikor valaki ezt írja :D )

Egyrészt: elképesztő, mennyit változhatnak az emberek, ezt régebben el sem tudtam volna képzelni... Volt régen egy kollégám (nagyon régen, és a "kolléga" kissé eufemisztikus, mert ő olyan magasan hordta az orrát, hogy kb. azt sem tudta hogy nekem van nevem, azt főleg nem hogy mi), akit orvosként nagyon tiszteltem, mert nagy bravúrokat hajtott végre, de emberileg... blööööeeee...
És egy ideje mégis látom az írásai alapján, hogy van közös értékrendünk bizonyos dolgokban... meglepve tapasztaltam magamon, hogy a végén még a szülinapján is felköszöntöm... :)))

Aztán: mióta megjelent a velem készített interjú a wmn.hu oldalán, sokan megkeresnek, és sokan gratulálnak és sokan megköszönik a munkámat. Ez jó :) És visszahívtak egy olyan csoportba nemrég, ahonnan kiutáltak azért, mert "csak" segítőként vettem részt benne, nekem magamnak éppen nem volt gyászolnivalóm. Ja, ha benne vagyok az újságban, akkor jöhetek?! [A Sakálmondatomban egy b+ is volt még.] Nem mentem, elárulom. Nem dacból, hanem pont azért, mert abban a csoportban is évek óta láttam, milyen huzavona megy azon hogy legyenek-e bent segítők vagy csak gyászolók... Mégis, ahelyett, hogy egyértelmű vezetője és szabályzata lenne a csoportnak, inkább újra és újra meghurcolják, mindenféle kukkolónak meg katasztrófaturistának nevezik a segítőket. Hát köszi, nekem ez nem szükségletem.

Aztán: hamarosan vége a tanfolyamnak, amire járok, és lassan értékelem magamat, a tanáromat, a csoportomat... Nagyon nehéz tanév van mögöttünk (heti 3 délután-este + egy szombat hosszú délelőtt, plusz nekem még a szerda este), szerintem mindenki megsínylette... remélem hozadéka is lesz...
Az már most látszik, hogy logisztikában és személyes felelősségvállalásban sokat fejlődtünk.

Aztán az is van, hogy elkezdtük szervezni az idei Kompetens tábort. Nagyon várom már :) Nemcsak azért, mert amikor kezdődik, már nyár lesz, hanem mert mindig hatalmas kihívás és tanulási lehetőség.

Elvileg itt lesz a tábor...
És... mivel dolgoznom is kell, most befejezem agymenésemet... Viszlát :)










2017. április 14., péntek

Húsvéti készülődés... vagy sem

Egy pár kép máról: "mindenki dolgozik, a kutya füle lobog" jeligére

Ezt Julinak fotóztam

Ma reggel olvastam Rita posztját, Juli lánya versével... Ritát nagyon tisztelem, és az én egyik lányom is Juli... Amikor lementem reggel a kertbe és ezeket a nárciszokat láttam, Rita Julija jutott eszembe.


A kis bodzabokraim tavaly óta megerősödtek. Alig várom már, hogy szüretelhessünk róla. És hogy télre a madarainknak is táplálékul szolgálhasson a bogyóival.



A tavasz nekem a dió virágzásával kezdődik, biztosan azért, mert gyerekkoromban a nagyszüleim kertjét egy hatalmas diófa uralta...

Reggel alig tudtam kicsalogatni a kutyát... 4 fok volt kint, 18 bent. Aztán átgondolta, és biztos rájött, hogy nem sok esélye van a nap más szakában kettesben lenni velem, úgyhogy kioldalgott. Rögtön megjött a lelkesedése, mikor kinyitottam a kaput és nyargalhatott egyet a határban.

Biztos a virágzó nárciszok illatát érzi...

Bakancsszelfi akart lenni, de kutyaportré lett...
Mi vagyunk azok, akik ünnepnapon paprikás krumplit esznek... és gyerekmunkásokat is alkalmazunk, életlen késekkel kínozva őket :)))


Van akinek gyakorolnia kell, de magától kezdte:


Van aki nemcsak elmegy a zöldségkosárért, hanem fel is cipeli :D Felhívom a figyelmet a kutya lobogó fülére :))))


A lányok faragták:


Aztán egyszer vége a napnak...