2011. november 29., kedd

Karácsonyi utalvány



Azt mondják, rossz a píárom. Persze, mert mindent ingyen csinálok, és még csinálnék többet is, ha bírnék... De vége a hávájdídzsének, mert már Emmi is óvodás, nem lehet csak úgy tengeni-lengeni, pénzt kell keresni.
(Így is kérdezik néha, hogy "te nem dolgozol????" De. Ma is voltam, majd írok egy másik posztot róla.)
Van a FB-n jó kis kezdeményezés: a Vásárolj tőlünk karácsonyra (http://www.facebook.com/?sk=lf#!/pages/V%C3%A1s%C3%A1rolj-t%C5%91l%C3%BCnk-kar%C3%A1csonyra-/242627045799066). Kézzel-szeretettel készült egyedi ajándékokat találhat aki ilyesmit keres.
Gondoltam, becsatlakozom én is, hátha... Annyit kell havonta kigazdálkodnom, ami bérletre elég (haha, hogy tudjak menni a kórházba önkéntes munkára) és az eü. hozzájárulást is fizetni kéne...
(És vajon hányan állnak rosszabbul nálunk, akik a kaján gondolkodnak?)


Ha szeretnél tőlem babahordozási tanácsadást "venni" egy barátnődnek, rokonodnak vagy magadnak, jelentkezz :)
Teljesen egyénre szabott, az anya-apa(-baba) vannak jelen. 2x3 órán át tart és azt tanítok neked, amit előre megbeszélünk.
Térben és időben rugalmas vagyok, messzebbre útiköltségért megyek (bkv jegy), de ha hozzám jönnél, azt is megoldjuk.
Minden vásárló egyéni (szerintem csodaszép) utalványt kap, karácsony előtt postázva, hogy a fa alá kerülhessen.
(Ha dúlának szeretnél megfogadni, azt is szívesen, bár gyakorlatom csak kórházi van...)

Elérhetőségeim:
Írj e-mailt, vagy hívj a +36302223444-es számon, üzenhetsz a Facebookon (Zsani Szalai) és a mamamin (pynky)



Az utalvány grafikus-tervezője: Horváth Erika

2011. november 24., csütörtök

A munkatársaim

Eddig volt az újszülött gyakorló babám, 53 centi, 3500 g.
De szükségem "lett" egy koraszülött gyakorló babára is... "Gyári" gyakorló babát venni nem volt "kedvem", őrületes ára van, ráadásul olyan riasztó az arca, hogy ááááááááááááááááá...
Kerestem az interneten aukciós oldalakon is megfelelő méretű "szinteteljesenrongy" babát, de éppen nem volt v. én voltam béna. Már egészen lemondtam róla, hogy időre lesz babám, amikor ma a Lehel piacon egy edényboltban megtaláltam!
(Ahogy ezt most visszaolvastam, elég bénán hangzik, hogy így kajtatok egy babát, hiszen az "csak" egy baba és kit érdekelhet komolyan... De a babahordozás oktatásához szükséges "kellék", vagyis nekem munkaeszköz. És a villanyszerelő se dug a konnektorba egy béna fázisceruzát...)

Szóval elém toppant a baba, megvettem, hazavittem...
Éjjel kitömtem... (Most tüsszögök, mert egy részét tönkölypelyvával tömtem, és allergiás vagyok a porra.)

Elkészült, 1800 g lett. Szerintem jól együtt tudunk majd dolgozni :D

2011. november 18., péntek

HorGolunk

A nyuszi Melicher Cili munkája, ha tetszik, keresd a FB-n :)

A Barkánál voltunk Julival horgolni tanulni. A második körre már nem jutottunk el, mert Emma megbetegedett kicsit...
Viszont a horgolóleckékből kilestem, hogyan csinálnak körhorgolást, és készítettem is...
egy nyuszisapkát,
amit Lifufejű is használhat.
Elég béna, de mi jól szórakoztunk vele egész délután...



A lufiarc pynky és Emmi munkája

2011. november 17., csütörtök

Agyalok angyalok

Szoktam esténként tévézni, azt a csatornát is nézem, ahol az Angyal vagyok című "keresőműsor" reklámja megy...

Minden alkalommal dühöngök rajta. Miért? Mert önkínzó vagyok. Vagyis nem. Csak eszembe jutnak azok az "angyalok", akiket senki sem emleget, akik nem kapnak értékes tárgynyereményt, akiket sose fotóz le senki...
Akik gyűjtöttek rászorulóknak tíz- és százezreket, akik abból adnak, ami nekik sincs, akik önként jelentkeznek ha dolgozni kell valaki másért...
Mi jut eszembe?
Hát először is első számú "webes otthonom" a mamami...
Aztán a FB-os Cipőgyűjtős csoport vagy a Magyar vizsla fajtamentők...
Aztán - amikor egy saját különbejáratú "maximális arkangyal" jön vigyázni a lázasan alvó lányomra - kimegyek az utcára, látok egy elszáguldani Cerny mentőt és Schill Bea jut eszembe, aki mindenkor és mindenhol helytáll...
Ennyien...

Innen üzenem, hogy szerintem ti (a többszáz segítőkész mamami, az összes "sohanemnevesített" segítő) vagytok az igazi angyalok. Azok, akiket csak úgy, egy alkalomra "megcsinálnak", nem feltétlenül igaziak...


(Csinálok egyszer egy listát a saját angyalaimról... Hosszú lesz...)

2011. november 9., szerda

Nyomi vagyok...

Nem sűrűn szoktam álmodni, főleg nem rosszat, de ha mégis, akkor a tapasztalat szerint érdemes rá figyelni...

Ma éjjel a szuszogó gyerekeim között aludtam, az egyik még rugdosott is közben...
Furcsa álmot láttam: az egyik osztálytársanyuka furán viselkedett, aztán rájöttünk (mi kívülállók), hogy eltűnt a gyereke. Sőt, mi több: tudta is hol van, már értesítették, éppen "kiváltani" ment... Közben egyre többen és többen jöttek hogy az ő gyerekük is eltűnt és mindenki bőszen ment körbe (olyan volt mint egy akadályverseny) állomásról állomásra, mindig egy-egy új infóval tovább jutott...
Aztán kiderült, hogy az enyémek is eltűntek, és én is mentem az osztálytársanyukával... És miközben néztem, hogy mások mennyire "birkamódra" követik az utasításokat (inkább csodálkoztam hogy senki sem dühös), egyre dühösebb lettem, álmomban is éreztem, ahogy gyilkolni van kedvem.
(Aki ismeri az aláírásomat, tudja mi ebben a fura.)
És ahogy haladtunk előre, és az osztálytársanyuka "átvette" a gyerekét, sikerült elkapnom a fickót, akinél (úgy tudtuk) az összes gyerek volt. Azt mondtam neki, egy alvó teljes őszinteségével, hogy el tudom képzelni, hogy feltegyem az életemet arra, hogy megöljem...
És nem lettek meg a gyerekeim...
Viszont hónapokig kerestük a szervezetet, majd eljutottunk oda, ahol a gyerekeket fogva tartották... Több ezer gyerek volt ott...
Amikor megláttam, már nem reménykedtem, hogy az enyémek még élnek egyáltalán, csak segítettem nekik kimenekülni és kint várták őket a szüleik.... És mikor már sokan kimentek, valaki megrángatta a nadrágomat és ott volt előttem a két gyerekem, kézenfogva. Én meg csak térdreestem ordítva zokogtam...
Elmesélték, hogy egy percre se engedték el egymást, hogy a kisebbik a hatalmas energiáját nyomta a nagyobbikba, a nagy meg a testével védte a kicsit... És még azt, hogy tudták, hogy értük megyek és nem hagyom őket...


Hogy miért álmodtam ezt? Nem tudom...
Talán:
- vannak dolgok az életemben, amikre nem vagyok büszke kicsit sem, de kaptam második esélyt, és most dolgozom rajta hogy megérdemeljem.
- nemrég volt az egyik haláltábor megnyitójának évfordulója, és ennek alkalmából számokban sorolták fel a veszteségeket...
- figyelembe kell vennem, hogy a gyerekeim erősek és boldogulnak a világban nélkülem is (ez fontos, tekintve, hogy a mi családunkban korán halnak az anyák)
- ... (számtalan oka lehet még, történetek, amiket hallottam, olvastam, de itt nem írnék le, mert mások történetei)

2011. november 8., kedd

Lángos.zip

Sajnálattal közlöm, hogy összekevertem a blogokat, ez a csigatésztára került volna...
De korrigáltam, akit érdekel, itt találja: http://csigateszta.blogspot.com/2011/11/langoszip.html

2011. november 7., hétfő

Fény-kép tény-kép :(

Morgós gondolataim az óvodai fényképezés kapcsán...

1. az indiánok meg az ősközösségi társadalmak tagjai nem szerették ha fényképezik őket (féltek, hogy ellopják a lelküket)
2. nagyon szeretek fényképezni, gyakorlott vagyok és általában jó képeket készítek... Amelyek nem mesterkéltek, beállítottak, inkább próbálom elkapni a pillanatot...
3. nemrég az ismerőseim között nagy felzúdulást keltett egy kétévesről feltöltött kép: az illető gyereket a nagyobb rokongyerekek átmaszkírozták 15 évesre, rúzsozva, pirosítózva... Óborzalom volt... (Mindez a szülők tudta nélkül történt.)(És tudjuk, hogy a mai világban ez mennyire veszélyes lehet.)

Ezek jutottak eszembe, amikor pár hete az óvodai fényképezésre várakoztunk...
Miért jelenti sok szülőnek a "szép ruha" azt, hogy olyan szoknyát ad a lányára, amiből kivan a feneke? Hogy télvíz idején muszáj bikiniszerű felsőt ráadni? Hogy nem csinos-helyes, hanem olyan mint egy kiskorú prostituált?
Hogy a frizurája hétköznap csak vicces lenne, így tragikus (besütött, loknis)?
Miért nem látják meg a szépséget, a természetességet a saját gyerekükben?
Miért kell "feltuningolni" őket?

Enyém gyerek (a szegény hátrányos helyzetű) a szokásos copfjával-csatjával, egy hímzett farmerben, egy szép batikolt blúzban volt. Közben készen lettek a képek, és ő gyönyörű rajtuk. Olyan, mint itthon: természetes, vigyorgós. Ő.
Nem egy átpingált, kiöltöztetett, felcicomázott "képződmény".
Mert nincs rá szüksége. Így szép, így jó, ilyennek szeretjük.

(Remélem az ovianyuk ezt nem olvassák, így is utálnak, mert nem szeretem ha a gyerekemre köhögnek teli torokból...)

Már majdnem közzétettem, de lenéztem az iróasztalra és itt van előttem a megrendelőlap. Miért nem ilyen jó az én PR-om??? (Nem is kerestem semmit az elmúlt hónapban...)
Lehet rendelni a képekkel díszített pólót, bögrét, gyertyát (milyen morbid már, basszus, hogy elég a gyerek a gyertyával együtt... vagy csak nekem fura?), hógömböt, tollat, szatyrot... És még felét sem soroltam fel. Áááááááááááááááá!!!

Ehhez jön még a tömény cukormáz: a képekhez "keretet" is lehet kérni... 248(!) féle mesés-virágos-gyöngyös-bigyósból választhat a T. Szülő. Kettő "tetszett" nagyon: az egyik egy kisfiú, körbenyomatva kék harangvirágokkal (broáf), a másik egy diznis-erdei kép, középre montírozva a gyerek. De sajnos az alakok között elvész, alig venni észre...
Én vagyok a gonosz olcsójános, nem kérek se képes kacatokat, se béna keretet...
(Félreértés ne essék, pólóra mi is szoktunk nyomatni unokás képeket, a Nagypapa abban jár focizni. De hógömb?? Kétféle, mert csillámos is van ám...)

2011. november 3., csütörtök

Nobel-díjasok között

Forrás: wikipedia.org/wiki/The_Farm_(Tennessee)
Vannak események, amiket nem lehet megismételni, és olyan maradandó élményt adnak, hogy egész életünkben emlékszünk rájuk.
(Pár napja találkoztam a középiskolai anatómia tanárommal a buszon... Ugyanúgy néz ki, csak én öregedtem 24 évet, és a mai napig "abból élek" minden továbbképzésen amit ő tanított meg nekem.)
Érdekes tapasztalásokat szereztem...

A múlt héten Szombathelyen voltam, Dézsi Réka szervezte ide Ina May Gaskint és férjét, Stephen Gaskint.


Fotó: Ulrike Altekruse

Most nemcsak a bábaság volt téma, hanem elsősorban a Farm létrehozása, működése. (Ennek természetesen része a bábaság, bábaképzés is.)

(Mi a bábaság? Dúlaság? Szomorú, hogy itthon kriminalizált dolog mindkettő. Ina May számára természetes volt, hogy az asszonyok ott szülnek, ahol éppen éri őket a "muszáj". Csodálatra méltó volt, ahogy levezette hogyan vált ő bábává fokozatosan, hogyan tett szert egyre több tapasztalatra, hogyan követte a folyamatokat... Nem vette el a szülés-születés élményét a családtól, nem sajátította ki és állította magát a középpontba mint sokan teszik a kórházakban. A Világra jönni egy érdekes jelenete, mikor a kínai dokibácsi felmutatja a babát az üvegen keresztül és pózol az ünneplő családtagoknak... Hogy tulajdonképpen az anya szült? Jaaaaaa, az mellékes.)

Én úgy vettem részt ezen az előadáson, hogy nem vagyok dúla, nem vagyok bába, egyszerűen csak családok körüli segítő.

A hallgatóság körében sok dúla volt, olyanok is, akiket nagyon becsülök (és ott ki sem derült kik ők, csak a képekről azonosítottam be itthon).

De elsősorban Ina May és Stephen, illetve Stephen és Ina May kedvéért mentem el. A sorrend: ők ketten elképesztően együtt vannak, 40 év után is, egymást kiegészítve, humorban, szeretben.

(Tapasztalás1.: mostanában körülöttem 3 ember jelentette be, hogy válik, különköltözött stb. Lassan ufónak érzem magam, hogy én nem akarok elválni, hogy nekem így jó. Tudom, tudom, nem mindegy hogyan él az ember. De akkor is. Ezt a házaspárt látva megint hinni kezdtem...
Mint nemrég a barátaink esküvőjén, ahol volt egy 67. éve egybekelt pár!)

Elmesélték, hogy jött létre a Farm, hogyan lett Stephen a vezető. Hogyan lett Ina Mayből bába.
(Tapasztalás2.: kicsit nehezen viselem, hogy ahhoz hogy valakit elfogadjanak "szakembernek", papírra van szükség, meg egyesületi tagságokra meg mindenfélére. Ez sokszor jó {minőségbiztosítás}, de vannak kivételek. Mindig vannak.
Kicsit más, de utálom a marakodást, az egymás nyakára lépést... Főleg akkor, ha mindez mézesmázos köntösbe van bújtatva.
Ina May elmesélte, hogy korán lehatározta hogy bába szeretne lenni, de még életében nem látott szülést... Ő maga nevetett most azon a tanulságon, hogy "ha bába akarok lenni, látnom kell szülést". Amikor elkezdte, nem volt senki, semmi, tagja se volt semminek, mégis lassan, mindent megfigyelve, megtanulva jutott előre és szerzett tapasztalatot. Ma Nobel-díjas.)

Végig körüllengte őket valami, amit én a családoknak úgy szoktam megfogalmazni, hogy "nem vagyok én senki, hogy megmondjam a tutit"... Többször is előjött, hogy ők teljesen normális, egyszerű embernek tartják magukat, nem akartak vezetők lenni, egyszerűen így alakult. És látszott, hogy ezt nemcsak úgy mondják, hanem valóban így is gondolják. "Nem vagyunk ennek a helynek a királyai, egyszerű emberek vagyunk."

Stephen Gaskin és Ina May Gaskin, ahogy én láttam

Mindketten karizmatikus egyéniségek. Stephen így, idősen is hippi, elképesztően békés, nyugodt ember. Nagyon tanulságos volt, hogy milyen előrelátóan szervezték az életüket a Karaván alatt és a Farmon is.
Hogy látták: muszáj szabályokat hozni (annak ellenére, hogy hippik), és tartani magukat hozzá, különben nagy bajok lehetnek.
Kedvenc szabályom:
A Karaván idejéből - "Akivel lefekszel, azt eljegyezted."
A Farmközösség megalapításakor - "Az egyedül érkezők 4 hónapig cölibátusban kell éljenek."
(Ez fontos volt, mert akkoriban nem volt születésszabályozás, fogamzásgátlók stb.)
Vagy hogy nem engedték meg, hogy füvet termesszenek a földjükön... Tudták, hogy ha csak a legkisebb szabálysértésen érik őket, akkor szétverik (akár szó szerint is) a közösséget.
(Több közösség alakult és esett szét a '60-70-es években, ők igyekeztek azok hibáiból tanulni.)

Többször elhangzott, hogy tisztelni kell a helybelieket. emberszámba kell őket venni, ez a békés együttélés alapja. Esetleg megfogadhatnánk... (Pl. mikor véletlenül valaki aki hozzánk jön, a szomszéd nénihez csönget be, ő ne küldje el a fenébe a vendéget.)
Mindig fegyvertelenek voltak, a Farm területére nem lehet(ett) fegyvert bevinni. Körülöttük minden farmernek volt fegyvere, ezért néha nehéz volt békésen elrendezni a kínos helyzeteket. A helyiek féltek tőlük, mert a kaliforniai hippikről negatív hírek terjedtek az országban. Ők pedig lassan de biztosan kivívták a helyiek elismerését, már nem félnek tőlük. Ahogy Ina May fogalmazott, "vannak farmunokák és Tennesee-i anyósok" (már sok "vegyes" házasságot kötöttek).

Stephen vonzotta maga köré a tehetséges embereket, akik a Karaván után is vele maradtak. Rengeteg szellemi tőkéjük volt, amit ki is használtak: minden tehetséges embert felkaroltak, igyekeztek megvalósítani minden jó ötletet.

Felismerték, hogy a megélhetéshez, fejlesztéshez pénzre van szükség.
(Mindenben, az alapított cégek elnevezésében is nagyon puritánok voltak, de a Karaván, a Farm elnevezés is ezt mutatja.) A letelepedés után megalapították a Könyvkiadó Céget, napelemeket hasznosító céget, építőcéget, bábaképzőt, gombatermesztő céget ("Gombaemberek"), szójafarmot hoztak létre. Sőt, még radioaktivitásmérő készüléket is szerkesztettek... A Farm for profit tevékenységei ma.
Ahogy elmesélték, sokszor a véletlenen múltak dolgok, hogy jókor voltak jó helyen. Illetve hogy gyorsan reagáltak a piac változásaira.

Vállaltak külső munkákat (építkezések), önkéntes munkákat (saját mentőautójuk volt, a helyieket is mentették), harmadik világbeli segítőprogramokban vettek részt (ezért Stephen 1980-ban megkapta az Alternatív Nobel-díjat).
Stephen meg is jegyezte, hogy nagyon viccesnek találja, hogy egy Nobel-díjas mellett ülhet, és büszke arra, hogy az éppen a felesége...

... folytatása következik...


Látogatás a Farmon, Vagabond blog