2012. február 21., kedd

Dúlatáskám összepakolva...

Vasárnap zenéket válogattam, tegnap megvettem az olajokat... Minden kész, indulhatok.

Többen kérdezik, hogy az a dúla... Sokan írtak már róla, mindenkinek igaza van :)
Nandu leírása erről a Holdudvar oldalán
Wikipedia: Doula
DONA: Doula

Számomra mi?
Megható, megtisztelő érzés: hála azért, hogy vannak olyan asszonyok, akik azt érzik hogy segíthetek nekik bármiben életük egyik legnehezebb és legfontosabb időszakában.
Álltam kamaszkoromban, fityulás-kismamacipős tanulónővérként is szülőágyak mellett (akkor még 3-4 ágy volt egy szülőszobában), egy voltam a nézőközönségből. Mindig bőgtem mikor megszülettek a kisbabák... Nem tudom, ez biztos evolúciós, mondjátok meg, pszichológus barátnőim :)))
Már másképp állok a szülőágy mellett: idősebb vagyok 20 évvel, szültem két gyereket, sokszor és sokat forgott már a világ velem azóta.
Tanultam sokmindent, levetkőztem sokmindent...

Ezeken gondolkoztam, amíg hallgattam ezt a dalt:
Princess: Tavaszi hajnal
(beágyazni nem tudom valamiért, de hallgasd meg, nagyon szép)

Annak az anyának választottam, aki reményeim szerint az első lesz, akinek a szülésénél ott lehetek segítőként. (A reményeim szerint annak szól, hogy ne az legyen az első, aki a sorban a második, mert akkor bajban leszünk.)

Közben a lányok táncikáltak, viszonylagos csend volt, nyugalom. Na, ez a rilex :)))

Köszönöm, anyák! Azoknak is, akiknél csak felvetődik, hogy én. Nem baj, ha aztán mégsem, mert akkor már megkaptam amitől jól érzem magam, a szándékot :)

Ja, persze, a munkát lefelejtettem a végéről... Ha valaki nem értené miért is "fizet" a kliens-család:
A várandósság alatt több találkozó, ikreseknél még több ;) Többesikreseknél még annál is több ;)) És persze közben folyamatos e-mail kapcsolat, ha kell, de az már fel sem tűnik. Készülés a terminus körül, készenlét, beállított telefon, riasztott gyerekfelvigyázók. A kórházban segítés, amíg kell, akár az osztályig, korlátlan óraszámban, váltótárs nélkül. A kórház alatt egy látogatás, aztán otthon is. Aztán a nagykönyv szerint el kell ereszteni a kezüket... Az nem tudom hogy fog nekem menni, mert az eddigieket nagyon megszerettem :)

2012. február 14., kedd

Dönthetsz Másképp Egyesület

Egyik barátnőm többedik gyermeke ez az egyesület.
Miről dönthetsz másképp?
A gyermeked emberhez méltó életéről, gondozásáról... Ha már arról nem dönthetsz, hogy egészséges legyen és felnőhessen...
Abban szeretnének (szeretnénk) segíteni, hogy a betegen született kisbabák, akik nem igényelnek kórházi ellátást, hazakerülhessenek a családjukhoz, hogy rövidke életükkel is hozzátehessenek a világhoz, a családjuk pedig szerethesse őket, jelen lehessen az életükben.

Bővebb információkat itt találhatsz az egyesületről.
Itt pedig a barátnőm blogja, ahol szintén megtalálod Benedek történetét.

2012. február 8., szerda

Nagyklub lesz újra, szombaton!

Gyertek, gyertek!
A Kamcsatka által szervezett Budaörsi Babahordozó Klub sajnálatos módon megszűnt. Havonta egyszer volt ilyen, országos találkozó, amikor mindenhonnan jöttek hordozósok. Elképesztően sokan tudtunk megjelenni...


De már egy ideje nincs, és nekem hiányozni kezdtek azok, akik nem jönnek ha nincs alkalom... Az emberek, a jó beszélgetések, az érdekes batyus kaják, a sok hátigyerek. Aki még nem volt, szerintem el se tudja képzelni mennyire jó buli egy ilyen esemény.

A lényeg: február 11-én szombaton, szeretettel várok mindenkit a XIII. kerületi Babahordozó klub nevében 10-13 óráig az Angyalföldi Gyermek- és Ifjúsági Házban: 1138 Budapest, Dagály utca 15/A
(Térkép)

Kaja, pia az lesz amit viszünk.

2012. február 7., kedd

Szemem fénye

"Az emberek úgy beszélnek a bánatról, mintha az valami puha, nedves, könnyes valami lenne. Pedig a mélységes, valóságos bánatban nincsen semmi puhaság, a valóságos bánat, az igazi gyász és fájdalom kemény, mint a kő, és éget, mint a tűz. Kiégeti a szívet, sziklák súlyával összezúzza a lelket. Mindent elpusztít, és hiába, hogy a szíved dobog tovább, hogy a tüdőd nem áll meg pumpálni, meghalsz. (...) Minden, ami addig biztos volt, amit valóságnak hittél, véget ér."


Ha azokról lenne szó, akikről nemrég írtam, akkor többes szám dukált volna.
De most nem róluk...

Hétfőn pszichológus barátnőmmel a Tábitha házban jártunk: a Szemem Fénye Alapítvány törökbálinti gyermekhospice házában.
Mire számítottam?
Nem tudom. De profizmust, elképesztő szakmai elkötelezettséget és empátiát találtam.

El tudjátok képzelni, hogy egy gyermekhospice házban dolgozzatok? Ugye, hogy még az elszánt fehérköpenyes barátnőimnek is torkán akad a falat?

Az Alapítvány ápolási igazgatójával beszélgettünk, ki-ki a maga "projektjét" osztotta meg. (Én a hospice-dúla ötletemről beszéltem, és több kérdésben is megerősítést kaptam. Death doula, ha valaki nem tudná mi az. Én nem teljesen így képzelném az én "szolgáltatásomat", de kb.)

Mutatott nekünk egy memory boxot, amely egy emlékdoboz a szülők számára. A kórházban  általában hiányoznak az eszközök ahhoz, hogy a szülők emléket vigyenek magukkal a babáról (gyermekükről), illetve ahhoz hogy méltóképpen búcsúztassák el. A dobozban fényképezőgép, karszalag, kisruha, gipszöntő készlet (a kezecskék és lábacskák megörökítéséhez) található.
Az Alapítvány munkatársai minden kórházba szívesen elmennek bemutatni ezt a dobozt, ahol fogadják őket. Azt gondolom hogy jó lenne, ha minden olyan osztályon lenne a dobozból, ahol gyermekhalál előfordul.

A segítő-típusú olvasóknak: az Alapítvány minden hónapban megjelenteti a CHARITY magazint, mely az újságárusoknál kapható. Mennyiért? 150(!) forintért... A bevételt a két gyermekhoscipe házuk fenntartására fordítják.

Terápiás játékokat is várnak a házakba, ha neked van valamid, keresd őket! (Lapozgatás közben láttam, hogy szobalétrát is keresnek, szóval egész egyszerű dolgokra gondoljatok.)

Öltözz pirosba! nap - február 17-én

(Kellene egy befejezés-levezetés, de nagyon késő van, már nincs rá kapacitásom...)

2012. február 5., vasárnap

Gyerekek és hegedű...

Már egy hete volt, és a FB-n meg is osztottam. De itt valahogy nem, és meg is szereltem magam, hogy azért mert ha itt írom, részletezni is kéne, az meg nem mindig megy.

Juli lányom hegedül. Vagy hegedál. Csak szeptemberben kezdte, de ő választotta (mert tetszik neki a hangja), és nagyon beleszeretett a hangszerbe. A szolfézsnéni szerint tehetséges, ezért vállaltuk, hogy hetente kétszer átvisszük a másik iskolába, ha esik, ha fúj. Elég strapás, már értem miért köszönik a sztárok az Oscart a szüleiknek...
(Ez nem nyafogás, csak tény. Szerencsére a barátnőjével járnak együtt, ezért megosztottuk az ő szüleivel a napokat. Az enyém a csütörtök, közben a Pótnagypapa vigyáz Emmire, örök hála neki ezért :) ) 

Szóval jár, gyakorolni nem szeret... De a hegedűtanára (Juli néni, szeretjük :)) felkészítette őket a Hegedűsök találkozójára, ami a kerületi Zeneiskola rendezvénye minden évben ilyenkor.
A lányom, főleg a végefelé becsülettel készült, és elkezdte élvezni a gyakorlást: mosolyogva húzta-vonta-pengette akár fél-egy órán keresztül is.




Sokan voltak, hallgattuk... Szinte kivétel nélkül nagyon ügyesek voltak :)

Délután a fellépő gyerekek tiszteletére a B tanszak hegedűsei játszottak... Hát, a lányok eltátották a szájukat, hogy hová lehet fejlődni.
Én meg ahogy hallgattam őket, sok mindenre gondoltam, mondjuk arra, amit előtte nem sokkal mondott egyik unokatesóm, aki megtalált a FB-n 15 év után, hogy "te mindig..." Igen, Drágám, mondtam neki, de én most hol? És az én gyerekeimnek már jut és természetes és megadom nekik, mert egy gyereknek a születés jogán (mármint mert ÉN csináltam, kötelességem megadni neki. Nem jogom van juttatni neki, ha akarok...) jár. Hogy mi? Hát, (ha minden jól megy) nemcsak a szája. Hanem a törődés, a figyelem, a feltétel nélküli szeretet, a védelem, és sok (alapvető) anyagi dolog is (ruha, cipő, étel). JÁR. Kéremszépen :)

Ezt leírtam, és újra a gyerekkori tehetetlen dühöt érzem. Nem baj, már öreg vagyok, másfelé indultam, és a jó úton megyek.


Ma megint (másodszor a héten) tudomásomra jutott egy eset, amikor az illetékes elvtársak mondvacsinált okkal (értelmes és okos, gondoskodó, talán csak kicsit más) szülőkkel kekeckednek, fenyegetőznek... (Nem, nem otthonszülés miatt. Inkább: "anyuka, maguknál miért nincs kitakarítva?")

Na, erről megint eszembe jutott valami... A hétvégén belátogattam Dézsi Réka DONA tréner tanfolyamára, ahol volt egy tündéri, fiatal, naiv védőnő.
Szegény, itt kérek elnézést tőle... A naivitása (miszerint az összes v.nő szent) annyira kiverte nálam a biztosítékot, hogy onnantól kezdve full lilákat mondtam. Pedig ha tudta volna, hogy engem is medikalizáltak 15 éves koromtól :))))
De egyszerűen sértett a feltételezés, hogy makulátlannak gondolja a fehér köpenyét. Biztos azért, mert én már belülről is láttam, hogy az bizony nem makulátlan...

Szóval, a délutáni koncert után a díjkiosztáson kiderült, hogy Juli bronz hegedű díjat kapott. Nagyon boldog volt ám, büszke volt magára.
Hogy én mit éreztem? A lányom kamaszodik, visszavonhatatlanul... Ez néha borzasztó feszültségeket kelt közöttünk... De én mindig és feltétel nélkül szeretem, akkor is, ha legszívesebben a fejét tépném le. (És ha hallgatom, hogy szuszog éjszaka, akkor tudom, hogy ő ugyanaz a kicsi kölyök, aki volt.)
Nagyon büszke voltam rá. De nem a helyezésre. Arra hogy gyakorolt, hogy tett valamit azért, hogy ne hozzon szégyent magára és a tanárára. Hogy januárban becsülettel állta a sarat a plusz karate, a plusz hegedűgyakorlás és a rohadtul fontos házi feladatok között. Lavírozott, volt hogy sírásba fulladt az esti tanulás... Iszonyúan sajnáltam, dühös voltam a béna kötelező színezős házikért (basszus, este fél 10-kor miért kell zászlót színezni???), meg magamra, hogy engedtem a plusz karateedzést.
Nagyon féltem, hogy belebetegszik a terhelésbe (a tavalyi rémálmot nem ismételném meg újra, köszi). De kibírta, lecseng lassan az egész.
A díj jutalom neki a munkájáért. A becsületes munkáért, amiért megdolgozott. (Ez mostanában sajnos nem divat.)

A karatéról jut eszembe megint: valaki kérdezte, hogy miért "hagyom" hogy járjon hegedűre IS meg karatéra IS...
Miért hagyom? Mert amikor én jártam karatézni, sokáig csak álom volt, aztán a sokadikutolsó dolog, ami bárkit érdekelt volna rajtam kívül... De én ezekkel az álmokkal éltem túl, ezekkel/től lettem vagy maradtam normális ember.
És a gyerekeimnek már születésük jogán jár, hogy amit álmodnak, kipróbálhassák. És ha nem válik be, próbálhatnak mást.
Remélem még sokáig mögöttük állok és lökdösöm őket előre, ha megtorpannának :)

Na, már látjátok, miért nem akartam írni erről? :))))

Köszönöm mindenkinek a kedves megjegyzéseket és a gratulációkat a FB-on és személyesen. Mindet továbbítottam Julinak.