2012. február 5., vasárnap

Gyerekek és hegedű...

Már egy hete volt, és a FB-n meg is osztottam. De itt valahogy nem, és meg is szereltem magam, hogy azért mert ha itt írom, részletezni is kéne, az meg nem mindig megy.

Juli lányom hegedül. Vagy hegedál. Csak szeptemberben kezdte, de ő választotta (mert tetszik neki a hangja), és nagyon beleszeretett a hangszerbe. A szolfézsnéni szerint tehetséges, ezért vállaltuk, hogy hetente kétszer átvisszük a másik iskolába, ha esik, ha fúj. Elég strapás, már értem miért köszönik a sztárok az Oscart a szüleiknek...
(Ez nem nyafogás, csak tény. Szerencsére a barátnőjével járnak együtt, ezért megosztottuk az ő szüleivel a napokat. Az enyém a csütörtök, közben a Pótnagypapa vigyáz Emmire, örök hála neki ezért :) ) 

Szóval jár, gyakorolni nem szeret... De a hegedűtanára (Juli néni, szeretjük :)) felkészítette őket a Hegedűsök találkozójára, ami a kerületi Zeneiskola rendezvénye minden évben ilyenkor.
A lányom, főleg a végefelé becsülettel készült, és elkezdte élvezni a gyakorlást: mosolyogva húzta-vonta-pengette akár fél-egy órán keresztül is.




Sokan voltak, hallgattuk... Szinte kivétel nélkül nagyon ügyesek voltak :)

Délután a fellépő gyerekek tiszteletére a B tanszak hegedűsei játszottak... Hát, a lányok eltátották a szájukat, hogy hová lehet fejlődni.
Én meg ahogy hallgattam őket, sok mindenre gondoltam, mondjuk arra, amit előtte nem sokkal mondott egyik unokatesóm, aki megtalált a FB-n 15 év után, hogy "te mindig..." Igen, Drágám, mondtam neki, de én most hol? És az én gyerekeimnek már jut és természetes és megadom nekik, mert egy gyereknek a születés jogán (mármint mert ÉN csináltam, kötelességem megadni neki. Nem jogom van juttatni neki, ha akarok...) jár. Hogy mi? Hát, (ha minden jól megy) nemcsak a szája. Hanem a törődés, a figyelem, a feltétel nélküli szeretet, a védelem, és sok (alapvető) anyagi dolog is (ruha, cipő, étel). JÁR. Kéremszépen :)

Ezt leírtam, és újra a gyerekkori tehetetlen dühöt érzem. Nem baj, már öreg vagyok, másfelé indultam, és a jó úton megyek.


Ma megint (másodszor a héten) tudomásomra jutott egy eset, amikor az illetékes elvtársak mondvacsinált okkal (értelmes és okos, gondoskodó, talán csak kicsit más) szülőkkel kekeckednek, fenyegetőznek... (Nem, nem otthonszülés miatt. Inkább: "anyuka, maguknál miért nincs kitakarítva?")

Na, erről megint eszembe jutott valami... A hétvégén belátogattam Dézsi Réka DONA tréner tanfolyamára, ahol volt egy tündéri, fiatal, naiv védőnő.
Szegény, itt kérek elnézést tőle... A naivitása (miszerint az összes v.nő szent) annyira kiverte nálam a biztosítékot, hogy onnantól kezdve full lilákat mondtam. Pedig ha tudta volna, hogy engem is medikalizáltak 15 éves koromtól :))))
De egyszerűen sértett a feltételezés, hogy makulátlannak gondolja a fehér köpenyét. Biztos azért, mert én már belülről is láttam, hogy az bizony nem makulátlan...

Szóval, a délutáni koncert után a díjkiosztáson kiderült, hogy Juli bronz hegedű díjat kapott. Nagyon boldog volt ám, büszke volt magára.
Hogy én mit éreztem? A lányom kamaszodik, visszavonhatatlanul... Ez néha borzasztó feszültségeket kelt közöttünk... De én mindig és feltétel nélkül szeretem, akkor is, ha legszívesebben a fejét tépném le. (És ha hallgatom, hogy szuszog éjszaka, akkor tudom, hogy ő ugyanaz a kicsi kölyök, aki volt.)
Nagyon büszke voltam rá. De nem a helyezésre. Arra hogy gyakorolt, hogy tett valamit azért, hogy ne hozzon szégyent magára és a tanárára. Hogy januárban becsülettel állta a sarat a plusz karate, a plusz hegedűgyakorlás és a rohadtul fontos házi feladatok között. Lavírozott, volt hogy sírásba fulladt az esti tanulás... Iszonyúan sajnáltam, dühös voltam a béna kötelező színezős házikért (basszus, este fél 10-kor miért kell zászlót színezni???), meg magamra, hogy engedtem a plusz karateedzést.
Nagyon féltem, hogy belebetegszik a terhelésbe (a tavalyi rémálmot nem ismételném meg újra, köszi). De kibírta, lecseng lassan az egész.
A díj jutalom neki a munkájáért. A becsületes munkáért, amiért megdolgozott. (Ez mostanában sajnos nem divat.)

A karatéról jut eszembe megint: valaki kérdezte, hogy miért "hagyom" hogy járjon hegedűre IS meg karatéra IS...
Miért hagyom? Mert amikor én jártam karatézni, sokáig csak álom volt, aztán a sokadikutolsó dolog, ami bárkit érdekelt volna rajtam kívül... De én ezekkel az álmokkal éltem túl, ezekkel/től lettem vagy maradtam normális ember.
És a gyerekeimnek már születésük jogán jár, hogy amit álmodnak, kipróbálhassák. És ha nem válik be, próbálhatnak mást.
Remélem még sokáig mögöttük állok és lökdösöm őket előre, ha megtorpannának :)

Na, már látjátok, miért nem akartam írni erről? :))))

Köszönöm mindenkinek a kedves megjegyzéseket és a gratulációkat a FB-on és személyesen. Mindet továbbítottam Julinak.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése