2012. június 3., vasárnap

Az anya meg a szülő...

Bevallom, sose értettem ezt az írást (Koncz Gábor Az anya meg a szülő), szerintem csak az hiszi, hogy különválasztható, aki nem volt se anya se szülő...

Az EMK óta tudom milyen sokrétűek az emberi kapcsolatok, olyanok mint a hagyma, ezer héj jön elő, ha megkapargatjuk...
Karate házi verseny lesz -, mondta Juli edzője, aki nem mellékesen a barátnőm...
Mik futottak át az agyamon abban a pillanatban?
1. Házi verseny, és őt elhívják --> húdekirály!
2. El kell vinni, nehogy lemaradjon!
3. Biztos tehetséges, ha hívják...
4. Szegény, mi lesz ha nem nyer!

Ne nevessetek ki, légyszi :)

Régóta nem karatézom már, de megvan az az életérzés. Felnőtt fejjel már tudom, nemcsak érzem mennyi mindent kaptam... Többszörösen hátrányos helyzetből indultam, és ez a "sport" volt az egyik, ami segített mindent átvészelni, még akkor is, amikor már rég a távolba veszett a dojo emléke is...

Ezért furcsa mindig látni a lányomat amikor felveszi a karateruháját...
Ezzel kapcsolatos gondolataim, csak hogy "héjazzunk":

1. Olyan gyámoltalan kisgyerek volt, hogy jó egy ilyen "eszközt" kapnia a kezébe.
2. Látom, milyen jól használja indulatkezelésre is...
3. Nagyon jól teljesít, igazán belead mindent.
4. Elszánt, erős, jó ránézni.
5. Ebben határozott, nagyon nehezen hagy ki edzést.
6. Az edzője (Gasparik Kitti sensei) igazi példakép lehet, Juli imádja.

Amikor a tatamin láttam ma, az a szülő jutott eszembe, aki megvalósíttatja a gyerekével a saját gyerekkori álmát. Én is ilyen vagyok? Végiggondoltam becsülettel:
1. Igen, akartam, hogy KIPRÓBÁLJA, de
2. sose erőltettem hogy járjon. Se szavakkal, se semmilyen ráhatással.
3. Amikor gondok voltak vele, többször felajánlottam a lehetőséget, hogy abbahagyhatja.
4. Magától mondja, hogy több edzésre szeretne járni...

Vetkőzés kumite után, háttérben az edző


Szóval, nem, nem vagyok olyan.
Viszont nagyon örülök, hogy 1-2 éve végre megoldást kaptam egy nagy félelmemre: hogy a tehetséges lányomnál nem találjuk meg azt, amiben igazán jó... Sokmindent kipróbáltunk: balett, rajz, festés, báb... De megtaláltuk, mert amellett, hogy jól számol (és egy nap alatt kiolvas egy regényt, ha Emma hagyja), még tehetségesen hegedül (és nagyon jó a zenei hallása, kár hogy énekkarra nem jár, akit érdekel miért, szívesen elpanaszkodom), és karatéban is jó. Vagyis már megvan. Majd később elválik hogy mi lesz belőle...

Azért amikor ott állt a tatamin a kumite előtt, akkor kicsit (de csak nagyon kicsit) megértettem ezt az anya vs. szülős dolgot... Mert aggódni kezdtem, hogy nincs lábszárvédője, és jajszegény... Közben meg éreztem magamban áramlani az adrenalint, hogy harc! Tiszta hasadt gondolatok...

Látjátok, ez a bejegyzés rólam szól, pedig nem is én álltam ma kint.

Juli a nagyobbik gyerekem, ami vicces, mert most született (Fantine Nikijével egy napon), és emlékszem mikor a hátukat simogatva altattam őket a kanapén, miközben a Kiskarácsonyt énekeltem...
De mostmár kiskamasz, megy a saját útján, és be kell látnom: jól boldogul. Gugoltam a tatami mellett és láttam, hogy nem kell már tolnom, lökdösnöm, tuszakolnom előre, megy ez neki egyedül. Persze, kell egy anya, aki mindig ott van akármi történik, de ő már ő, és nem az én egy részem. Annyit visz magával belőlünk, amennyit akar-tud-be bír fogadni, és van már stratégiája a túlélésre. Ezt akartam adni neki, mióta megszületett: stabil lábakat, ami(ke)n megáll egyedül is. Most láttam, hogy sikerül, de anya vagyok és még nem nyugszom meg, csak újra és újra bizonyságot szerzek.

Köszönet az edzőjének, aki 3 éve kormányozza-segíti őt!


Azért, hogy Juli ma
1. fegyelmezetten, kiegyensúlyozottan viselkedett egy eddig ismeretlen szituációban (először volt versenyen)
2. legyőzte a saját természetét és képes volt harcolni
3. reálisan felmérte magát a társaihoz képest ("Mama, szerinted 2. vagy 3. leszek?" - nem gondolta azt, hogy 1., mert látta az elsőt)
4. végig mosolyogva, elégedetten versenyzett, mégis elszántan, mindent beleadva
5. korrigált egy bírói elírást, ami neki kedvezett volna

Ma jól csinálta: katában és kumitéban is 2. helyezést ért el. Büszke volt magára, és ez a fontos... Meg az egyik érmet hazafelé kölcsönadta Emmának, amiért meg én vagyok büszke rá...
Köszönöm, Juli, a rengeteg konfliktusunk ellenére is jó az anyádnak (vagy szülődnek?) lenni! 

Emma így nézte a nagyokat














Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése