2012. október 28., vasárnap

Emberek

Szerencsém van, mert minden nap, újra és újra rádöbbenek (de tényleg, minden nap egy koppanás), hogy mennyi jó ember van körülöttem :)

(Persze, hogyne látnám az oviba battyogás közben okostelefonozó apukát, aki rá se bagózik a mögötte futva igyekvő, figyelmet könyörgő gyerekére, vagy a metrón direkt elémugró suhancot, aki vigyorog mikor lehuppanhat előttem, ha hulla fáradtan cipelem a tele mamakocsimat és biztos látszik rajtam hogy mindjárt elpusztulok... De tudok a suhanc képébe röhögni, hogy elég fiatal vagyok hogy álljak, sajnálom ha ő már nem bírja a strapát!)

Azok miatt, akikkel összehoz a szerencsém, mert ott vannak körülöttem, és látom hogy dolgoznak hogy jobb legyen a világ. Mindig azt hisszük, hogy nagy dolgokkal leszünk hősök, közben meg nem. Egy pillantás, egy (nekem) felesleges holmi, ami mást átmelegít, egy készséges segítségnyújtás... Ezek fontosak.

Több helyen nézem (kedvenc fórumomon, fb-on, és élőben is ahol önkéntes vagyok, meg a klubokban is), hogy vannak ilyen emberek, nem is kevesen, akiket nevezhetnénk hétköznapi hősöknek, ha nem koptatták volna már el a szókapcsolatot...

Hogy csináljunk tombolát a Hordozóhéten... Csináljunk, de mi legyen a pénzzel? (alapvetően nem pénzezünk, mert ingyenes a klub mindenkinek) Adjuk a Gyerekháznak, ahol önkéntes vagyok? Persze, jó adjuk, mondták a többiek... Veszünk rajta cerkát, hegyezőt, ami nekik kincs.
Senkinek nem jutott eszébe, hogy vegyünk rajta csokit vagy másképpen legyen a miénk. Természetes, hogy büszke vagyok a klubra, hiszen februárban lesz 4 éve hogy  kitaláltam és megvalósítottam. De ilyenkor mindig még büszkébb vagyok, hogy ilyen emberek járnak oda...

Vagy a szociális munkások, akik emberfeletti munkát végeznek a "mélyszegénységben élőkkel" való foglalkozás során... Nagyon tisztelem őket.
(Erről jut eszembe egy kérdés, amit a családom egyik tagja tett fel nekem: "van-e értelme?" A kérdést se értettem... Van-e értelme /akár csak egy/ gyereknek is segíteni? Ha eljönne egyszer velem és látná azokat a gyerekeket... Biztosan hazavinne egyet közülük. Ha egy zsemlét viszek, és annak a gyereknek az lesz az egész napi kajája, akkor megéri odavinni a zsemlét vagy nem?)

Vagy az óvónénik, akik begyógyítják a másik oviból átjött kislány lelki sebeit a törődésükkel, emberségükkel, szakértelmükkel.
Nem az én gyerekemről van szó, de elmondhatatlan, mennyire hálás vagyok azért, hogy az én gyerekem biztonságban van az óvónénikkel és a dadussal. Mehetek, járhatom a várost, és tudom hogy jó helyen van, hagyják gyereknek lenni, szeretik, elfogadják.
(EZ a szabadság, ami a röghözkötöttség ellentéte...)

Vagy a hegedűtanár(néni), aki felajánlotta, hogy hazakíséri óra után a gyerekemet, mert úgyis útba esik a házunk a metróhoz menet... Pedig nem lett volna muszáj megtennie...

Nem is az ismerősökről akartam írni, de máshogy alakult :)))
Minden nap hálás vagyok a Nagypapának és Gábornak is (aki a Pótnagypapánk már majdnem 3 éve), ők a majdnem mindenkor ugrasztható segítőim, akik biztosítják, hogy én is mehessek segíteni. (Úgyhogy, ha a te ágyad vagy a gyereked mellett állok, gondold oda azokat, akik miatt megtehetem hogy ott legyek.)

Vagy eszembe jutott Ági barátnőm, aki idéntől ifjúságsegítőként dolgozik egy iskolában (nemtudomhány év tanítói munka után), és a lelkét kiteszi a gyerekekért. Látni az arcán, ahogy sugárzik, mert szereti ezt csinálni, nem csak ott van mert nincs jobb dolga...

Miért írtam ezt a posztot? Az újabb gyűjtögető FB csoportról jutott eszembe tegnap éjjel... Mindenki ad valamit, ami neki nem kell, és lesz egy családnak áram, tüzelő, meleg ruha...

Belegondolok, és EZT szeretem.
"... a többi csak toldás."

(Weöres Sándor: "Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.")

Hiszem, hogy mindenkiben ott van a létra, csak meg kell mutatni neki, és segíteni felmászni rajta. Ezek az emberek segítenek. Köszönöm.



2012. október 17., szerda

Aggódunk érted...

Na tessék, reggel írtam a barátságról...

Régóta tudom, és tapasztaltam is többször, hogy a barátság elsősorban kötelesség: felelős vagy azért amit mondasz vagy amit NEM MONDASZ a barátodnak. Ha nem hívod fel a figyelmét, hogy mostmár elég, hogy valami nem megy, hogy ő is tudja magát kívülről látni...
(Én már voltam azon az oldalon, ahol senki sem szólt hogy nem oké, utólag nagy csalódás volt a "barátaimban".)

Mégis, vannak dolgok, amiket nem mondunk. Sőt: nem írunk a fb-ra. Mert rossz lenne nevesíteni a másikat, nem nekem: neki.

Jelen problémánk: egyik barátnőnk hagyja magát "elveszni", nem eszik, fogy és kínlódik. Nem tudjuk miért, csak az "eredményt" látjuk.  Hogy segítsünk neki, ha messze van?

Aggódunk, na.
Tessék enni, inni! Ha nincs rá pénz, szólni. Ha más baj van, segítséget kérni. Tőlünk.
Ennyi. Tudom hogy olvasod :)

Barátnak lenni...

munkás :)

Vasárnap reggel ültünk a nagy ebédlőasztalnál, mindenféléről beszélgettünk és jó volt, nyugalmas, a gyerekeink és a férjeink is elvoltak. Néztem a többieket, és arra gondoltam, hogy mennyit teszünk naponta ezért jóért, amit aztán egymástól meg a saját jóérzésünkből visszakapunk...

De találkoztam hétvégén egy régi barátommal is, akit gyakorlatilag 12 éve láttam utoljára. Jót beszélgettünk és remélem nem veszítjük el újra egymást. Most neki van nagyobb szüksége rám, régen fordítva volt... Hogy körbejár a világban a jó és a rossz, újabb bizonyíték...

Igazán felüdülés volt a hétvége, bár dolgoztunk is, sok is volt az ingerküszöbömnek a gyerekszám :)))))

Köszönjük a vendéglátást :)


2012. október 10., szerda

"Mennyi fájdalmat viszel..."

Ezt írta nekem nemrég valaki, akivel arról beszélgettem, mit is dolgozom...

Kimerítő, inkább lelkileg-szellemileg, valóban.

De amikor ilyeneket olvasok, akkor mindig repdesek, és látom a pilleszárnyat, ami egyszer majd tornádót okoz: Dr. Nádor Csaba osztályán természetes a kenguruzás (értsd: a szülők kézbe vehetik a koraszülött gyermeküket, sőt órákig a testükön maradhat, nem veszik el, nem kiabálnak velük, nem oktatják ki őket), természetes az anyatejes táplálás, emberi a légkör!

Dr. Nádor Csaba blogja: Látogatási idő?    Koraszülött táplálás


Hálás vagyok Nádor Csabának, az orvosoknak, a nővéreknek... Schill Beának, akitől nagyon sokat tanultam, és akihez az elkeseredett pillanatokban bármikor lehet fordulni buksisimiért...
Hálás vagyok azért, ahogy dolgoznak, és azért is mert reményt adnak nekünk, hogy érdemes dolgoznunk...



2012. október 8., hétfő

Mai szerzemények

4 éves egyik kedvenc fonalboltom. Óriási a választék, igen szolidak az árak...
(A szülinap tiszteletére mindenre 8% kedvezményt adnak!)

Egyik barátnőmmel összebeszéltünk és elmentünk. Jól is jöttem, mert ez a bolt két kisgyerekkel kész rémálom ;)))

A jobboldali két kék gombolyagból barátnőmnek lesz egy möbiusz, a tőlük balra lévő Bombay az enyém lesz a már itthon lévő narancssárgás kiegészítésére



Egy hétköznapi hősnek lesz ebből sál

A bal oldali tavasz turkálmány, találtam hozzá narancsos testvért

A barna a szürkével "turkálódott", a narancsot azért vettem hogy kicsit feldobja

Vettem még szemjelölőt is meg a gyöngyfűzéshez gumit...Abban megegyeztünk Ingával, hogy személyesen elmenni nem biztos hogy érdemes a boltba...



2012. október 1., hétfő

Újabb csalódás...

Amikor az embert tanítónak képzik (és nincs még gyereke), azt hiszi, minden heppiszuper, és rémkreatívan mindent meg tud oldani. Ha van gyereke vagy látott már közelről gyereket, akkor tudja, hogy ez nem olyan egyszerű.

Nekem már volt gyerekem, mikor oda jártam... A tanáraimnak sikerült átadniuk valami hitet az egészben: hogy ez jó, működik, lehet a gyereket partnernek nézni, lehet kreatívnak lenni, kitalálni ezt-azt, lehet játékosan tanítani... MO-TI-VÁL-NI! Ha álmomból felébresztenek is ez az első ami beugrik...

Nem az, hogy
- ordibálok a gyerekkel mert ...(?),
- táblához állítom mert ...(?),
- kikérem magamnak, hogy e-mailben, roppant udvariasan és körültekintően megkérdezze a leckét.

És igen, ez utóbbi fáj legjobban. Miért? Azért, mert miért ne írhatna BÁRKI (emberfia) kedves, udvarias, SEGÍTSÉGKÉRŐ levelet egy másik EMBERNEK?

És bocs, az én gyerekem egy EMBER. A kedves tanárnő szemében talán nem. Ezt sajnálom.

(És igen, valóban én is felhívhattam volna, hogy "elnézéstbocsánathogyéleklegyenszíves", de nem tettem. Azt szerettem volna, hogy a gyerekem maga oldja meg a problémát, amibe belekeveredett. Hogy megmutassam neki: így megy ez egy normális világban, ha elrontunk valamit, megpróbáljuk önállóan jóvátenni. De úgy látszik, nem így megy, ki lehet kérni magunknak... "Nekem ne írogass." Nem fogunk, kedves. Köszönjük, levontuk a tanulságot. Sajnos a gyerek, mivel gyerek, nem azt amit én.)

Az a tapasztalatom, hogy a világban a jó is, a rossz is körbeér egyszer. Kívánom ezt. (Sose szoktam ezt kívánni, de az én hitem szerinte az egyik legnagyobb bűn egy gyerekben megölni a gyereket...)

Tegnap tévéztem

(Néha megkérdezik, minek ez a blog... Dúlablog vagy minek egyáltalán? Csak. Aki akarja olvassa, aki nem az nem, én írok ezt-azt és ennyi. Az már bebizonyosodott, hogy aki le akar csekkolni, az is fel tudja használni...)

Bevallom, szeretem azokat az órákat, amikor mindenki békén hagy és bármit csinálhatok. Ilyen volt a vasárnap délután: horgoltam, horgoltam és tévéztem, tévéztem.

A horgolás majd másik poszt lesz (mert még nem fényképeztem), a tévézés volt ütős: két film a HBO-n, teljesen más, de (számomra) a tanulság ugyanaz - mindig van választásod, melyik oldalra állsz.
Kitartasz-e az elveid mellett, az alapértékek mellett vagy hagyod hogy kilúgozzák az agyadból az emberséget, az igazságérzetet, a tisztességet...

Az egyik film, és a másik.