2012. október 28., vasárnap

Emberek

Szerencsém van, mert minden nap, újra és újra rádöbbenek (de tényleg, minden nap egy koppanás), hogy mennyi jó ember van körülöttem :)

(Persze, hogyne látnám az oviba battyogás közben okostelefonozó apukát, aki rá se bagózik a mögötte futva igyekvő, figyelmet könyörgő gyerekére, vagy a metrón direkt elémugró suhancot, aki vigyorog mikor lehuppanhat előttem, ha hulla fáradtan cipelem a tele mamakocsimat és biztos látszik rajtam hogy mindjárt elpusztulok... De tudok a suhanc képébe röhögni, hogy elég fiatal vagyok hogy álljak, sajnálom ha ő már nem bírja a strapát!)

Azok miatt, akikkel összehoz a szerencsém, mert ott vannak körülöttem, és látom hogy dolgoznak hogy jobb legyen a világ. Mindig azt hisszük, hogy nagy dolgokkal leszünk hősök, közben meg nem. Egy pillantás, egy (nekem) felesleges holmi, ami mást átmelegít, egy készséges segítségnyújtás... Ezek fontosak.

Több helyen nézem (kedvenc fórumomon, fb-on, és élőben is ahol önkéntes vagyok, meg a klubokban is), hogy vannak ilyen emberek, nem is kevesen, akiket nevezhetnénk hétköznapi hősöknek, ha nem koptatták volna már el a szókapcsolatot...

Hogy csináljunk tombolát a Hordozóhéten... Csináljunk, de mi legyen a pénzzel? (alapvetően nem pénzezünk, mert ingyenes a klub mindenkinek) Adjuk a Gyerekháznak, ahol önkéntes vagyok? Persze, jó adjuk, mondták a többiek... Veszünk rajta cerkát, hegyezőt, ami nekik kincs.
Senkinek nem jutott eszébe, hogy vegyünk rajta csokit vagy másképpen legyen a miénk. Természetes, hogy büszke vagyok a klubra, hiszen februárban lesz 4 éve hogy  kitaláltam és megvalósítottam. De ilyenkor mindig még büszkébb vagyok, hogy ilyen emberek járnak oda...

Vagy a szociális munkások, akik emberfeletti munkát végeznek a "mélyszegénységben élőkkel" való foglalkozás során... Nagyon tisztelem őket.
(Erről jut eszembe egy kérdés, amit a családom egyik tagja tett fel nekem: "van-e értelme?" A kérdést se értettem... Van-e értelme /akár csak egy/ gyereknek is segíteni? Ha eljönne egyszer velem és látná azokat a gyerekeket... Biztosan hazavinne egyet közülük. Ha egy zsemlét viszek, és annak a gyereknek az lesz az egész napi kajája, akkor megéri odavinni a zsemlét vagy nem?)

Vagy az óvónénik, akik begyógyítják a másik oviból átjött kislány lelki sebeit a törődésükkel, emberségükkel, szakértelmükkel.
Nem az én gyerekemről van szó, de elmondhatatlan, mennyire hálás vagyok azért, hogy az én gyerekem biztonságban van az óvónénikkel és a dadussal. Mehetek, járhatom a várost, és tudom hogy jó helyen van, hagyják gyereknek lenni, szeretik, elfogadják.
(EZ a szabadság, ami a röghözkötöttség ellentéte...)

Vagy a hegedűtanár(néni), aki felajánlotta, hogy hazakíséri óra után a gyerekemet, mert úgyis útba esik a házunk a metróhoz menet... Pedig nem lett volna muszáj megtennie...

Nem is az ismerősökről akartam írni, de máshogy alakult :)))
Minden nap hálás vagyok a Nagypapának és Gábornak is (aki a Pótnagypapánk már majdnem 3 éve), ők a majdnem mindenkor ugrasztható segítőim, akik biztosítják, hogy én is mehessek segíteni. (Úgyhogy, ha a te ágyad vagy a gyereked mellett állok, gondold oda azokat, akik miatt megtehetem hogy ott legyek.)

Vagy eszembe jutott Ági barátnőm, aki idéntől ifjúságsegítőként dolgozik egy iskolában (nemtudomhány év tanítói munka után), és a lelkét kiteszi a gyerekekért. Látni az arcán, ahogy sugárzik, mert szereti ezt csinálni, nem csak ott van mert nincs jobb dolga...

Miért írtam ezt a posztot? Az újabb gyűjtögető FB csoportról jutott eszembe tegnap éjjel... Mindenki ad valamit, ami neki nem kell, és lesz egy családnak áram, tüzelő, meleg ruha...

Belegondolok, és EZT szeretem.
"... a többi csak toldás."

(Weöres Sándor: "Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.")

Hiszem, hogy mindenkiben ott van a létra, csak meg kell mutatni neki, és segíteni felmászni rajta. Ezek az emberek segítenek. Köszönöm.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése