2012. október 1., hétfő

Újabb csalódás...

Amikor az embert tanítónak képzik (és nincs még gyereke), azt hiszi, minden heppiszuper, és rémkreatívan mindent meg tud oldani. Ha van gyereke vagy látott már közelről gyereket, akkor tudja, hogy ez nem olyan egyszerű.

Nekem már volt gyerekem, mikor oda jártam... A tanáraimnak sikerült átadniuk valami hitet az egészben: hogy ez jó, működik, lehet a gyereket partnernek nézni, lehet kreatívnak lenni, kitalálni ezt-azt, lehet játékosan tanítani... MO-TI-VÁL-NI! Ha álmomból felébresztenek is ez az első ami beugrik...

Nem az, hogy
- ordibálok a gyerekkel mert ...(?),
- táblához állítom mert ...(?),
- kikérem magamnak, hogy e-mailben, roppant udvariasan és körültekintően megkérdezze a leckét.

És igen, ez utóbbi fáj legjobban. Miért? Azért, mert miért ne írhatna BÁRKI (emberfia) kedves, udvarias, SEGÍTSÉGKÉRŐ levelet egy másik EMBERNEK?

És bocs, az én gyerekem egy EMBER. A kedves tanárnő szemében talán nem. Ezt sajnálom.

(És igen, valóban én is felhívhattam volna, hogy "elnézéstbocsánathogyéleklegyenszíves", de nem tettem. Azt szerettem volna, hogy a gyerekem maga oldja meg a problémát, amibe belekeveredett. Hogy megmutassam neki: így megy ez egy normális világban, ha elrontunk valamit, megpróbáljuk önállóan jóvátenni. De úgy látszik, nem így megy, ki lehet kérni magunknak... "Nekem ne írogass." Nem fogunk, kedves. Köszönjük, levontuk a tanulságot. Sajnos a gyerek, mivel gyerek, nem azt amit én.)

Az a tapasztalatom, hogy a világban a jó is, a rossz is körbeér egyszer. Kívánom ezt. (Sose szoktam ezt kívánni, de az én hitem szerinte az egyik legnagyobb bűn egy gyerekben megölni a gyereket...)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése