2014. december 27., szombat

A kutya aki örökbefogadott engem (5.) - Szerepek

"... ez a kutya örökbefogadott téged" - mondta Jean-Luc Deconinck, aki beleérző ember, amúgy integrál-pszichoterapeuta, szupervizor, haptoterapeuta (és sok más egyéb).

Az előző rész itt van.


Hogy is van ez? Szerep az (ember)pszichológiában: az elvárásokhoz, normákhoz kapcsolódó tipikus magatartásforma, a szocializáció egyik alapfogalma. (Pl. valaki, aki "gyerek" tipikusan úgy viselkedik, ez a tőle elvárt, elfogadott. Ugyanaz a viselkedés egy másik szerepben pl. "apa" furcsa, értelmetlen, visszatetsző.)

Egyik nagytudású barátnőm és Csányi Vilmos (könyvei) megerősítettek abban, hogy a kutya a háziasítás óta eltelt 135000 év  során hasonult hozzánk, viselkedése nagyon sok elemében megegyezik az emberével.

És persze ott vannak a saját megfigyeléseim Elicről, amelyek szintén alátámasztják ezt. (És persze nem érdekel hogy vannak szakemberek, aki szerint nem értek hozzá és fogjam be ;) )



Milyen szerepeink vannak - nekem és neki - egymás között?
  • van a barát - amikor csak némán sétálunk és én gondolkodom ő meg szimatol vagy otthon dolgozva a lábamhoz bújva alszik és ha mocorgok dorombol
  • van az aki vigyáz rám - ez még ritka, de már volt rá példa, lásd a dühről szóló posztot
  • van az aki vigyáz a gyerekeimre - ez nem ritka, ilyenkor az történik hogy hegyezi a fülét ha bárki arra jön ésvagy valami "inzultus" történik, azonnal ott terem (pl. valaki hangosan rájuk szól vagy felkapja őket és a gyerekek visítanak) - ilyenkor másképp ugat, talán vakkantás ez, de jelzi a jelenlétét (nem hisztis ugatás, nem is félős, nem is játékra hívó, valami más)
  • van a gyógykutya funkció (direkt írtam így), amikor a hozzám fordulókkal segít dolgozni, csak a személyisége és a jelenléte
  • van a bántalmazott és a terapeutája - amikor ezerrel figyelek és jelen vagyok tűz-vízzel, és ugyanakkor szenzitíven fordulok hozzá, mert értem milyen félni
  • van a fáradt segítő és az őt terápiázó kutya - nehezebb napok után kifejezetten pihentető vele lemenni, mert kiválóan rám hangolódik és kisimítja a ráncaimat :D

A gyerekeim és a kutya közötti szerepekről még gondolkodom és figyelem őket, mert elég sokrétűek...






2014. december 26., péntek

"Volt-e EMK-s élményed?" - napi EMK 2.

(Előző rész a dühről.)

A trénerképzős találkozókon is meg máshol is ahol én EMK-t használó emberekkel szoktam találkozni, sőt a csoportjaimban is mindig előkerül ez a kérdés.

És a válasz általában úgy kezdődik, hogy "EMK-s élményem nem volt, DE...", vagy "nem tudom ez EMK-e, DE..."

(Itt kell megjegyeznem mániámat a definíciót: rengetegszer előfordul, hogy azt hisszük egy dologról beszélünk, és mégsem. Nem vesszük észre hogy nem ugyanazt értjük az adott fogalom alatt... és már el is térültünk egymástól, kisiklott a kapcsolat azon hogy elbeszélünk egymás mellett.

A definitio, -onis femininum - azt jelenti többek között, hogy "pontos meghatározás, leírás". Én nagyon fontosnak tartom, hogy újra és újra tisztázzuk beszélgetőtársainkkal, ki hogy definiálja amiről beszélünk.)

Mi az EMK-s élmény nekem?
Amikor haptonómiát kezdtem tanulni, akkor Jean-Luc Deconinck, a belga kiképzőnk azt mondta hogy a haptonómia nem módszer, hanem ÉLETMÓD.
Ezt gondolom én az EMK-ról is.

Persze hiszem és vallom, hogy az EMK egyszerűen "csak" egy modell, egy nyelv, hókuszok és pókuszok nélkül, egy "egyszerű és nagyszerű" pszichológus férfi által kidolgozva. Akkor kezd működni, ha használjuk-gyakoroljuk. Először keresztbe áll a szánkban (idézet más témában Dr. Varga Katától), de minél többet foglalkozunk vele, annál ízesebb és könnyebb.

És így jutunk el az életmódhoz, amit fentebb említettem: ha elkezdjük használni a nyelvet (vagyis elkezdjük meghallani hogy van Sakálunk, hogy a Sakál beszélni is tud, és elkezdünk magunkra nézni), akkor lassan átalakul az életünk, az életmódunk, a gondolkodásunk. Ha használnánk az EMK-ban erkölcsi ítéleteket, akkor azt mondhatnám, hogy vélhetően pozitív irányba változik.

És mi _nekem_ az EMK-s élmény: szinte minden ami történik velem, és valamennyire megérint (=kivált bennem valamit).

Lehet hogy az csak annyi hogy látok egy gyerekcsoportot beszállni a metrókocsiba (- Amikor egy óvodáscsoportot látok beszállni a metróba, akkor vidám és felszabadult leszek, mert könnyedségre, tapasztalatokra, együttműködésre van szükségem, ezért köszönöm az óvónőknek, akik  viszik a gyerekeket, hogy láthatom ezt.)

De lehet ez egy tragédia vagy nagyobb horderejű esemény, tulajdonképpen mindegy hiszen nem az esemény a lényeg, hanem a bennem kialakuló reakció vagy "nem reakció".
(Erről eszembe jut egy pár napos fórumos élmény: amikor azt írtam, hogy "mindegy ki mit akar (=mi volt a szándéka), az független a bennem születő érzéstől". Hú, virtuális fekáliás vödör ömlött a fejemre...)

Miért vettem ide mindent?
Mert magamon tapasztaltam, hogy "nagyléptékben" nehéz tanulni. Jelentkezzen, aki nekiállt élesben gyakorolni és elmondani az EMK alapmondatát. Kap egy csokit a bátorságáért és elhivatottságáért :) (Van akinek a torkán akad, van akit "csak" kiröhögnek...)
Nekem csak "kicsiben" ment... ahogy a kicsiket tanítjuk: apró lépésekkel. Először ezt, aztán egy kicsit többet, aztán ahhoz még egy tincset hozzáfogva szép fonat tud kijönni, de ki kell gyakorolni vagy be kell gyakorolni, ki hogy használja... Lehet, hogy csak bizonyos mozzanat jelenik meg (pl. észreveszem hogy valami nincs rendben velem; vagy sikerül egy helyzetben a vesztes-vesztes helyzetet minimalizálni vagy elkerülni; vagy "csak" ráérzek a másikra; vagy vagy vagy... A lényeg, hogy ott tudok lenni a helyzetben. De nem is, hiszen az is az lehet, ha később visszanézek a helyzetre és végiggondolom.
Na, látjátok - én most látom - hogy végtelen a lehetőség és a változatosság a gyakorlásra...














2014. december 24., szerda

Én és a düh - napi EMK (1.)

Nemrég a "kukkolós" posztom kapcsán ismét előjött az általam igen utált (igen, címke, igen, ítélet) "aki használja az EMK-t, hogy írhat ilyeneket" szöveg...
Az én olvasatomban mi az EMK?
  • merni meghallani a sikoltozó Sakált (aki a barátom, mint Vuknak a sötétség)
  • bátorsággal észrevenni az érzéseket
  • merni megélni őket
  • látni, ha nincs szándékom a kapcsolatra (és nem erőszakot tenni magamon hogy mégis legyen)
  • felismerni, hogy VAN választásom (és ez is az)
  • elfogadni, hogy a szükségletek "jogosak"
  • merni/tudni kérni 
És persze még sok minden mást, de a cím szempontjából ezek fontosak.

(Ne boncolgassuk most azt a kérdést, hogy egy EMK-s folyton "zen" kell-e legyen, mert ettől mindig felszívom magam... Mert Marshall Rosenberg szerint van választásunk: elővesszük-e a nyelvet v. nem.
Sok olyat látok, aki "álzen", és ha megkapargatjuk kicsit a felszínt, rögtön kihullanak a csontvázak. Félreértés ne essék: engem nem zavarnak más csontvázai, de az igen ha az enyémeket felróják nekem.)

Amikor tanulni kezdtem az EMK-t Szentpéteri Juliannától, mindig dühös (és frusztrált és sokszor fásult) voltam. Ez volt az egyik bajom. Nem értettem miért van ez bennem. Dühös voltam azért, hogy nem hallanak, nem értenek, hogy hiába mondom... És úgy emlékszem ez kb. mindig így volt. Gyerekkoromban, ha mást akartam vagy egyáltalán akartam valamit, akkor rögtön nem volt már szabad vagy felhúzott szemöldököket láttam, hogy mit akarok már megint(?!) Addig volt minden "oké", amíg nem akartam semmit, csak mentem a birkasorban - aki ismer tudja, hogy ez az ami nekem nem megy...

És ami megfogott az EMK-ban: azt hallottam
- hogy van választásod! (ez volt a legerősebb vonzás)
- hogy őszinte szándék kell a kapcsolatra (mert anélkül meg el se kezdd!)
- hogy magaddal erőszakot tenni is erőszak
- hogy nem erőszak, ha kiállok magamért, ha őszinte vagyok, ha ..., ha ...              (vagyis   kielégítem a szükségleteimet)

Sokszor kérdezik tőlem, hogy "mennyi ideig kell tanulnom, hogy használni tudjam?" És mindig az a válasz, hogy attól függ, mennyit használod (=gyakorolsz).
Ha a címnél maradunk (és sajnos már tudok visszanézni és látni), akkor pontosan látom milyen hosszú ideig volt tanktöltő időszakom (amikor csak magamra tudtam nézni mert annyi elmaradásom volt), aztán a lébecolós is sokáig volt (amikor már ment valamennyire a másikra nézés is, de nem mertem csinálni), és aztán a beleállós (amikor már nem féltem). Mikor fejlődtem legtöbbet és leggyorsabban? Persze hogy az utolsóban. Amikor megláttam a helyzeteket, meghallgattam a Sakált, elemeztem a sztorit, használtam a 4 lépést és csodák csodájára működött = a düh kipukkant mint a szappanbuborékok...

Most már látom, hogy annak idején romboló volt a dühöm. Elsősorban magamat romboltam vele (befelé forduló sakálfüllel nagy sikerrel bűntudatot, szégyent éreztem és magamra borítottam minden virtuális fekáliás vödröt), de a kapcsolataimban sem láttam hasznát.

A mai dühöm milyen? Előrevivő, építő: a barátom, ahogy a Sakál is.
Felhívja a figyelmemet, hogy "van valami, fülelj, nézz mögé!"

És itt jön a választás lehetősége: van-e őszinte szándékom (és van-e erőm, energiám, időm stb.) ránézni a helyzetre?

Olyan ez mint az algoritmusok folyamatábrája: ha igen akkor erre, ha nem akkor arra menj tovább.

folyamatábra a progmat.hu-ról
Ha van, akkor összeszedek mindenfélét (bátorságot, merészséget, őszinteséget, szabadságot, önmagamért való kiállást, személyes felelősségvállalást, ... ... ...) és beleállok a helyzetbe. Meghallgatom a Sakált, és lépek négyet Marschall tábláján.

Oké, de mi van ha nincs őszinte szándékom?
Na: akkor nem nézek rá a dühömre, hanem vagy sakálkodom egyet és annyi vagy félreteszem későbbi elemzésre (és "megEMKzásra").

És akkor vissza a "kukkolós" posztra, ahol valakinek szemet szúrt a "féljél, b+, te féljél!" mondat. (Aki nem olvasta volna: egy alkalommal kutyasétáltatás közben utánunk eredt valaki, aki közel jőve "valamit" csinált egy bokor mögött, én pedig gyilkos dühvel odamentem hozzá, mondtam hogy távozzon és arcába mondtam a fenti mondatot. És NEM VOLT SZÁNDÉKOM KAPCSOLÓDNI VELE.

Akkor nem írtam le mi volt bennem, és ez valóban nem volt EMK trénerhez méltó... Ezt értem... De amit mondtam az ott és akkor koherens volt és igaz és bármikor kiállok érte és újra ezt mondanám.

De most, hogy lássátok, van bennem szándék az olvasókkal való kapcsolatra ;)

  •  Amikor azt látom, hogy mennyire nyíltan csinálja ez a pasi amit csinál, akkor dühös vagyok és kiszolgáltatottnak érzem magam, és biztonságra, normalitásra, egyértelműségre (hogy mit szabad és mit nem) és személyes felelősségvállalásra van szükségem, ezért azt kérem magamtól, hogy akkor és ott szedjem össze magam és menjek oda és mondjak bármit neki (=ne futamodjak meg).
  • Amikor arra gondolok, hogy a tizenéves lányom is szokta errefelé vinni a kutyát, akkor dühös vagyok és rémült, mert biztonságra, a családom jólétére van szükségem, ezért azt kérem magamtól, hogy ... (ugyanaz a kérés, esetleg még az is, hogy az esti otthoni beszélgetésnél meséljem el a lányomnak mi történt, és mondjam el hogy ő nem tehet róla ha ilyet lát és hogy iszkoljon onnan.)
  • Amikor azt látom, hogy ez egy viszonylag rendes környéken történik, akkor dühös és felháborodott vagyok, mert biztonságra, bizalomra, hitre lenne szükségem, ezért azt kérem magamtól, hogy akinek csak tudom, meséljem el a történetet, hogy mások is figyeljenek oda.
  • Amikor pár nap múlva megint arra megyek, és megint látom a pasast, akkor... na, akkor van az, hogy azt mondanám a kutyának, hogy "ölj"... de nem mondom, mert (már nem vagyok dühös) magabiztos vagyok és bátor, és azt kérem magamtól hogy induljak el a pasas felé. (Elindultam ő pedig villámgyorsan elszelelt. Bennem pedig elégedettség volt, mert azt láttam hogy érdemes volt az előző alkalommal beleállni a helyzetbe és nem hagyni magam áldozatszerepben.)

Van még ezen kívül más is, de szerintem ez elég ahhoz hogy lássátok mi volt a "féljél b+" mögött.

Ja, és volt még valami, ami talán másoknak hülyeségnek tűnhet (de ez belefér). Velem volt a kutya, aki fél; én tanítom "nemfélni". Én, ott nem mutathattam azt neki, hogy szaladjunk el egy "nem valós" veszély elől. Kukázhattam volna akkor az egész addigi munkámat: a belefektetett energiát, törődést, figyelmet, szeretetet, az 1000%-os jelenlétet. (Ez nagyon kapcsolódik a "hogyan mutatunk példát" embergyereknevelési kérdéshez, de az másik írás legyen.)

És ebből, meg a dühből nyertem annyi bátorságot és erőt, hogy odamentem.



A posztnál már írtam, de annyira büszke vagyok hogy ide is leírom hogyan reagált a kutya (aki akkor még kb. minden férfitól pánikolós ugatórohamot kapott): csendben jött mellettem (nem húzott és nem is maradt le), és morgott, csak morgott, olyan mélyen, hogy én is elhittem hogy megenné az ürgét.

Tanultam-e ebből a helyzetből valamit?
Naná, mindenből tanulunk valamit és minden helyzet EMK-s helyzet :D

  • Megéreztem újra, ahogy már évek óta, hogy mennyire építő az amikor kiállok magamért vagy valami számomra fontosért (önbizalom, önértékelés, bátorság, hit, bizalom).
  • Tapasztaltam, hogy az erő és a bátorság igenis elérheti a célját.
  • Azt is, milyen egy másik élőlénnyel összekapcsolódni, még ha az nem is ember, hanem egy kutya. Azt hiszem ő kapcsolódott hozzám, és jobban értett mint én magamat...
  • Azt is megláttam, hogy az EMK szabadsága az, hogy ha nem választom (ezt a nyelvet), nem kell magam elítélni, és mások sem ítélhetnek el. (Legfeljebb kifejezhetik értetlenségüket vagy nemtetszésüket.)


Folytatás itt, az "EMK-s élményekről"








2014. december 23., kedd

Karácsony, 2014.






Ezt a verset teszem ide évek óta, még mindig aktuális, még mindig szeretem, a legtöbb kívánható jó van benne...


Nem kívánok senkinek se
különösebben nagy dolgot.
Mindenki, amennyire tud,
legyen boldog.

Érje el, ki mit szeretne,
s ha elérte, többre vágyjon,
s megint többre. Tiszta szívből
ezt kívánom.

Szaporodjon ez az ország
Emberségbe’, hitbe’, kedvbe’,
s ki honnan jött, soha soha
ne feledje.

Mert míg tudod, ki vagy, mért vagy,
vissza nem fognak a kátyúk…
A többit majd apródonként
megcsináljuk.

Végül pedig azt kívánom,
legyen béke. –
Gyönyörködjünk még sokáig
a lehulló hópihékbe’!

    
Kányádi Sándor  
Csendes pohárköszöntő újév reggelén  (1956)


 


2014. november 19., szerda

A kutya aki örökbefogadott engem (4.) - Érezted már magad totál hülye lúzernek???

"... ez a kutya örökbefogadott téged" - mondta Jean-Luc Deconinck, aki beleérző ember, amúgy integrál-pszichoterapeuta, szupervizor, haptoterapeuta (és sok más egyéb).
Az előző rész itt van.


Megmutatom mire gondolok:







Zacskóban a kutyakaja, mert "feladatra etetés" megy most nálunk... Etettetek már májkrém állagú, ragacsos, büdös halszagú kutyakaját  a zsebetekből, útközben, miközben a másik kezetekben póráz amin láb mellett jön a kutya???

Ha nem, akkor még nem éreztétek magatokat igazán, totálisan, tajt hülyének. Na, én már elmondhatom ezt magamról...
(Ja, és a kezetek napközben is undorító büdös halszagú, simogassatok vele nyugodtan csecsemőket...)

Mégis azt hiszem, hogy "még bírjuk" (nem tudom ki emlékszik erre az elhíresült kifejezésre Esztergályos Cili szocreál aerobik kazettájáról), megérdemli ez a kutya hogy belefektessünk... De piszkosul meg kell hálálnia, az tuti :))))

Két gyogyibogyó...




2014. november 7., péntek

A kutya, aki örökbefogadott engem... (3.) - Ma nagy napra virradtunk

"... ez a kutya örökbefogadott téged" - mondta Jean-Luc Deconinck, aki beleérző ember, amúgy integrál-pszichoterapeuta, szupervizor, haptoterapeuta (és sok más egyéb).

Az előző rész itt van.


Ezért a látványért érdemes korán kelni ;)
 
Már írtam róla, hogy nagy nehézség és félelem volt nálunk Elic pórázról elengedése... Mert fél és ugat, mert vadászkutyalány és galamb után rohan, mert nem tudja még mi az hogy úttest, és mert "kivert" és "valószínűleg vert"kutya, aki gondolkodik mielőtt visszajönne.
Gyakorlunk és tanulunk és szeretünk és következetesek vagyunk, segítenek páran jótanácsokkal, iskolába is járunk. 

És lassan, de kiépül a bizalom mindannyiunk részéről.

A lényeg, hogy a tegnapi próba után ma reggel az előttünk lévő kis rét egyik több oldalról védett részén levettük a pórázt... Még korán volt, alig jártak emberek és a galambok is aludtak, úttest onnan nem látszik és pár napja "rágóhelynek" használja ezt a részt, vagyis láthatóan nyugodt amikor ott hanyatt fekve rágja a botjait.

Julival ketten, végig nagyon figyelve a lehetséges konfliktusfaktorokra, jó fél órát lefoglaltuk a kutyát, végre (futtatón kívül is) szabadon. Én jól elfáradtam, viszont megérte!
Botozott, labdázott és ásott meg gyakorolták az iskolai feladatokat.



Valami van a mélyben... (a végén visszatemettük...)
A köszöneteknek mindig van idejük:
köszönöm Németh Rékának, aki óvatosságra és fokozatosságra intett,
köszönöm Varga Adriennek, akinek mindig van bennem bizalma,
köszönöm a kutyaiskolai oktatóinknak, akik azonnal felmérték a helyzetet és ötleteket kapunk,
és köszönöm Julinak, aki ugyanolyan rendületlen ebben a projektben mint én, és a család többi tagjának, akik mind családtaggá fogadták.
És mindenkinek, aki elolvassa és lájkolja vagy nem, de odagondol ránk egy adag jót, amitől nekünk (is és neki is) jó lesz.
Hálás vagyok a közös értékrendért, a figyelemért, törődésért, együttműködésért, támogatásért.


A következő rész.

2014. november 5., szerda

A kutya, aki örökbefogadott engem... (2.) - Küzdelmek

"... ez a kutya örökbefogadott téged" - mondta Jean-Luc Deconinck, aki beleérző ember, amúgy integrál-pszichoterapeuta, szupervizor, haptoterapeuta (és más egyéb).

Emma és Elic sajátságos játéka


Kicsit több mint egy hónapja terelgetjük egymást már ötösben, a négy ember és a kutyalány.

Vannak eredményeink, torokszorítóan-megható hogy mennyi és milyen gyorsan.

De tegnap, egy kedves barátnőm kanapéján ülve, miközben hallgattam mit játszanak a gyerekek a szomszéd szobában, amíg az anyjuk rendelni ment... valami letisztult megint.
Tavasszal fogalmaztam meg sokszor, hogy "most így kapcsolódjatok hozzám, hogy jól érzem magam", mert nem volt "rossz", amit témának vihettem volna baráti beszélgetésekbe, EMK gyakorlókra.

Látszik milyen az egyensúly: csak megfújja a szél, és már billen is... A kutya érkezése előtti készülés-gondolkodás-"agytépés", majd az érkezése utáni 100%-os rendelkezésreállás, a "megjavítás", a "megszeretés", a "döntés", a "családba integrálás" és a kutyaélet fizikai vonzatai (séltáltatás pl.) kibillentettek. Sokat voltam morózus és haragvó, elváró és számonkérő, fáradt és kiábrándult.

De tegnap, ahogy ott ültem Váncsa (István), majd Polcz Alaine  szakácskönyvét böngészve, sóhajtottam egy nagyot, hogy na, most megint rendben van a világ... Egy hónap alatt sikerült új kerékvágást vájnunk, áttérni egy más berendezkedésre. Persze: nem tökéletes, hogy lenne! De már látom, hogy mindenki beletalált a szerepébe (amit magának választott) és újra a régiek vagyunk (már ha ez lehetséges)...

Mégis, küzdünk minden nap, á, persze nem küzdünk, mert az nem emk-s és nem pozitív (jutnak eszembe mestereim Szentpéteri Julianna és Varga Katalin)... De jobb szót nem találok, és a küzdés is lehet mégis emk-s és pozitív, de ez már filozófia (és másik poszt).

Küzdünk - hogy mivel?

Kutyátlanokkal, akiket "megugatunk": villámsebességgel szokik le az ugatásról, mégis van hogy a számára félelmetes helyzetekben ugat. Szerencsére mi már tudjuk mikor várható a "roham", és megelőzzük vagy igyekszünk gyorsan kihozni a helyzetből.
Mondom: villámsebességgel... de ez azoknak, akik megijednek, nem vigasz. Megértem őket. Mi igyekszünk, a kutyalány is igyekszik. De a félelem nagyon erős érzés (persze nem vagyok kynológus, "csak" emberekkel dolgozom), és felül kell írni a pozitív megerősítésekkel. Hogy "az ember nem bánt", és hogy "elment, nem is nézett rád", és hogy amikor visszaszól és rámordít hogy hová menjek és a nőnemű felmenőmmel mit csináljak, az is "csak hangos, nem foglalkozunk vele"...
Mondhatom, sokat tanulunk magunkról (én biztosan, de szerintem J. is, akinek nehezen megy a magáért való kiállás, szomorú és csalódott, amikor a szeretett kutyája "miatt" ordibálnak vele és elküldik a "halál f@szára"... Az más kérdés, hogy aki ilyet mond egy gyereknek, az szerintem pont oda menjen...)

Kutyásokkal, akik mindent jobban tudnak: ők tudják, hogy "el kell már engedni ezt a kutyát", és hogy "frusztrálja a póráz", és hogy "majd visszajön", és "tőlem biztos nem fél, én imádom a kutyulikat"...
Vajon miért van, hogy mindenki mindig mindent jobban tud annál, aki a dologban adekvát és kompetens? Vajon miért van, hogy muszáj beleszólni, elmondani a (tutira mindig működő) saját tapasztalatot, akkor is, ha az 6 hónap kutyázás? Legyen a téma bármi, szülés, gyerek, fogzás vagy sírás, derékfájás vagy megcsalás... beleszólni, letromfolni, szép köntösben lehülyézni a másikat, ez a menő.
Hát nekem nem, csá... Tisztára olyan, mint a játszótér, csak felnőttek jönnek és kutyákat hoznak... És a témák is ugyanazok: voltunk dokinál, ilyetolyatamolyat kakált, hányt...

(Hála és köszönet azoknak a kutyásoknak, akik nem ilyenek /ez eddigi tapasztalatunk alapján a találkozások 25 %-a/: akik megértik mit miért teszünk, miért úgy és miért akkor, és ha furcsállják is, nem mondják, mert elfogadják hogy ez a mi kompetenciánk. Tényleg, tényleg köszönöm hogy ilyenek is vannak!)

Kutyásokkal, akik "furák": akik olyanokat mondanak, hogy "minek játszana az, majd én megmondom mit csináljon!" vagy "ugat... nem tudom kitől tanulta ezt"...

Kutyásokkal, akiknek iskola kéne: a nagy kutya a kicsi nénivel, aki nem tudja megfékezni mikor öli a kutyámat, vagy a kicsi kutyák akik hihetetlen mennyire agresszívek... A néni, aki nem ismeri fel, hogy a kutyája fél... miért, ez ciki? Nem értem... Vagy a másik (közepes méretű kutyája van), aki maga fél a kutyáktól: amikor a békés kutyával elmegyünk mellette, összerezzen és azt mondja "jaj"...

Ahogy végiggondolom ezt az egy hónapot, látom a fejlődést: amikor a kutyaiskolában az oktató térdéről elveszi a jutalomfalatot kisebb "vergődés" után, és visszaemlékszem, hogy egy hónapja ugyanebben a testhelyzetben az én tenyeremről is sikítva-ugatva-óvakodva és csak harmadik nekifutásra merte elcsenni úgy, hogy azonnal eliramodott... ekkor meghatott vagyok, büszke és diadalt érzek, mert azt látom, hogy a szeretet, törődés, következetesség, figyelem és együttműködés meghozza az eredményt. És ha ez az, hogy egy másik élőlényben csökken a félelem és erősödik a biztonságérzete akkor ez még leglegebb. (Persze biztosan ott van emögött az érzés mögött az sokéves bántalmazottakkal való munka, amikor számtalanszor volt az az érzésem, hogy nem voltam hatékony...)

Haladunk a "félős tárgyakkal" is: a fekete tárgyaktól fél, akármilyen kicsik is... Kávéfilter vagy eldobott műanyag pohár, aknafedél vagy "akármi", ha fekete, akkor félelem. Egy hónappal ezelőtt sikítva ugatás minden alkalommal és menekülés majd visszatáncolás... És amikor én megérintettem a tárgyat, engem is megpróbált elráncigálni, ha nem hagytam akkor még rémültebb ugatás jött.

De nem vagyok az a fajta, aki hagyja magát: folyamatosan kondicionáljuk... Nem nyomom az arcába direkt a fekete tárgyakat, de ha elénk jön egy nem kerüljük el, hanem megnézzük, körbejárjuk, megérintem stb.

Ez a képsor egy fekete "valamivel" való találkozáskor készült (a póráz rajta van, de nem feszül, szabadon hagytam hogy felfedezze a "valamit")

Ez egy szinte láthatatlan kávéfilter - nyúló nyak, merev törzs

A "valami""táncolva nézegetése"

... körbejárás, elugrás, vissztáncolás, nyaknyújtás...



 Ezek a képek megint egy lépcsőt mutatnak: a kis réten ahová többek között járunk sétálni, talált egy botot, lefeküdt és rágcsálni kezdte. Amikor arra jött valaki, akkor felnézett, fülelt de nem pattant fel és nem ugatott. Amikor bizonytalanság volt, akkor rám nézett (én hosszúra húztam a pórázt és kicsit távolabb voltam tőle, de a póráz lazán a földön volt) és megnyugtatás után tovább rágcsált. Egy necces helyzet volt, a magaskopaszésráadásulláthatóságmellényes közteres fickó, aki az autókat nézegette, na ő elérte az ingerküszöböt, és a kutya felállt, felcsapta a fülét, de az ugatásig nem jutott el, mert a "hagyd, nem figyel rád, látod már el is ment" duruzsolásra újra lefeküdt és békésen rágcsálni kezdte a botot. (Amit nem eszik meg, mielőtt valaki kioktatna és kidobná a botot... ;) )




Itt tartunk most, hálával és szeretettel gondolok azokra, akik segítenek minket a kutyával való "munkában" és együttélésben: a kutyás barátnőimre, a kutyaiskola oktatóira, a hozzám járókra, akik "megimádták" a kutyát, a járókelőkre, csak "csak" mennek és ránk sem néznek, segítve ezzel minket.


Az első rész itt van.













2014. október 20., hétfő

A kutya, aki örökbefogadott engem... (1.)

"... ez a kutya örökbefogadott téged."
Vannak emberek, akik látják (tudják-érzik) azt, amit mások nem: képesek a másikra úgy figyelni, hogy megérzik mi van a másikkal, harmadikkal, más távollévőkkel. Én is ilyen vagyok, de kiválóan nem működik ez akkor, ha bele vagyok gabalyodva a saját problémámba...
A fenti mondatot Jean-Luc Deconinck mondta, aki ilyen beleérző ember, amúgy integrál-pszichoterapeuta, szupervizor és nem mellékesen tőle tanulom a haptonómiát.

Sokan kérdeztétek, hogy hogy volt ez a kutyával...
Akkor most és itt leírom, olvassa akit érdekel, akit nem, az ne :D

Évek óta szeretnénk kutyát, de mindig lebeszéltük magunkat. Lakásba nem, kicsik a gyerekek, kötelezettség stb.
De valami változott nyáron, mert józan fejjel (igen, felnőtt, értelmes és felelős emberek módjára) átgondoltuk a dolgot, és elméletileg lehetségesnek gondoltuk az örökbefogadást.
A FB-on hamarosan fel is bukkant egy picike, fekete, 2 év körüli kutyamama, aki Bogi névre hallgatott. Mi gondolkodtunk, majd hetek múlva írtam az illetékeseknek, de akkor Bogi már "próbajátékon" volt egy másik családnál.

Gondolkodtunk és nézelődtünk és kombináltunk, majd elkezdtük nézegetni a Futrinka Egyesület FB oldalát. Jó lehetőségnek gondoltam a gyerekeim számára "gyakorlásnak" az önkéntes kutyasétáltatást (amit családilag is csináltunk, ill. Juli több alkalommal egész napos sétáltatást vállalt.) A séták alatt sok mindent megtudtunk a kutyákról általában és az egyes egyedekről is. Voltak "szerelmeink" meg volt kiszemeltünk is.

Bennem alakult, hogy mit szeretnék, és bár a család fele az igazán kicsi kutyákra voksolt (A+E), én éreztem, hogy nekem az nem menne: nálam a "kutyaságnak" van egy mérete, az alatt nem jön az "érzés" :D
A kiszemeltünkre többen is pályáztak, Julival összebarátkozott... én elmondhatom, mert már mindegy, hogy nálam hiányzott a szikra. És tudjátok, ha szikra nincs, akkor semmi sincs...
Ez biztosan át is ment, mert Bingót másokhoz adták örökbe, és én örülök hogy jó dolga és szerető családja lett.

Egy sétáltatás alkalmával láttam Elicet arisztokratikusan elsétálni mellettünk, és na, akkor ott volt a szikra! Később ő volt az egyik, akit következő (életmódunkhoz illeszkedő) kutyaként felajánlottak, és (bocs, többiek!) én akkor már tudtam hogy őt hozzuk el... Így is, hogy csak egyszer láttam, akkor se volt nagyon közel és csak egyszer néztünk egymásra.

Az egyik FB bejegyzésben már előtte olvastam róla, arról hogy az Illatos úti telepről mentették ki Futrinkáék, láttam a képet, hogy milyen volt akkor...

a kép a Futrinka Egyesület weboldaláról származik
Ez a tekintet és meghunyászkodás és félelem már a múlté. A lába gyorsabban gyógyult mint a lelke, de remélem lassan az is helyrejön.


Olvastam a jellemzést, amit írtak róla
"Elic az Illatos útról került a gondozásunkba. Érkezésekor félénk, félelmében odakapkodó, más kutyákkal összeférhetetlen kutya volt. A kennelsoron gyönyörűen kinyílt, mára az egyik terápiás kutyánk, hiszen minden, akár problémás kutyával is tökéletesen viselkedik, játékos, alázatos, de nem megalázkodó. Kenneltiszta, pórázon szépen sétál, rendkívül barátságos, jó idegrendszerű. Kettő dolgot lehet a "rovására" felírni: az egyik, hogy a területét, ha oda számára ismeretlen személy akar betolakodni, ugatással őrzi, a másik pedig, hogy nyílt terepen nem igazán behívható, sőt. Kutyaiskola erősen javasolt lesz ezen dolgok fejlesztésére, de Elicnek annyira tökéletes az agya, hogy álom lesz vele az élet. Gyerekekkel is megbízható, így családi kutyának, egy aktívabb családba is ideális."
Idézet a Futrinka Egyesület Alap Tevékenységi Csoport FB oldaláról.

Aztán azt, hogy már többször utazott volna német partnerszervezetekhez, de mindig más rászorultabb, "nyomorultabb" ment helyette, ő meg maradt a kennelsoron. Ahogy ezt leírom, még mindig elszorul a torkom, mert annyira rímel ez az én gyerekkoromra, fiatal felnőttkoromra... (Aki akarja annak, személyesen szívesen mesélek történeteket.)

Ekkor már biztos voltam benne, hogy őt választjuk, de a kutyás létben nem voltam biztos... hiszen a család felnőtt tagjai már a fizikai teljesítőképességük határait feszegetik így is, nem szerettük volna, ha teljesen a mi nyakunkba szakad a kutya "minden gondja".

Szerencsére nagyobbik és kisebbik gyerekünk is roppant elszánt volt, és megmondták hogy a "kutya-kötelességekből" mire vállalkoznak. Ezt a mai napig (3 hete és 3 napja) is tartják és szeretettel művelik.

És szintén szerencse, hogy a bizonytalan és tanácstalan időszakban segítségemre volt Varga Adrienn barátnőm, aki maga is kutyatartó, ezen kívül mozgássérülteket segítő kutyákat nevel. Köszönöm, Adrienn, nélküled nem sikerült volna, de tényleg!
A te biztatásod és bizalmad (bennem) nélkül maradtunk volna ideiglenesek, és eltántorítottak volna a kezdeti akadályok és "rendszerhibák", elhittem volna hogy alkalmatlan vagyok.

De már tudom, hogy a sok év, amit elméleti kutyatanulmányokkal töltöttem (szakirodalom olvasás), aztán a későbbi saját kutyás gyakorlat mind megvan, visszajön és amit az emberlélekről, az érzésekről és szükségletekről tudok, mind-mind csak segít abban, hogy családba illeszthessem ezt a kutyát, aki (amúgy) már maga beilleszkedett.

Látom, elég hosszú már, ezért folytatás következik valamikor később.

Addig egy pár kép, hogy lássátok az "ilyen volt" után, hogy "ilyen lett":



tegnap megismerkedett a telekkel, éppen lejtmenetben

biztonsági övvel, rendes kutya módjára utazott


heverni otthon...

... és a kertben a teraszon ugyanúgy tud


A következő rész itt van.





2014. október 4., szombat

Idő

Hosszú ideje nem írtam, aug. vége óta...
Hogy eltelik a nyár, az nekem minden évben nagy szívfájdalom, megszakad a szívem, amikor haza kell jönnöm a telekről, hiányzik a fényszennyezéstől mentes valódi sötétség, a mindenféle állat rohangálása a tetőn, a cinkék számolása, az elmaradt projekteken való gondolkodás...
Az idei nyarunk nagyon forgalmas volt: rengeteg dologgal júliusban, ami magával hozta, hogy a máskor nyugis és szomorkás (="őszváró") auguasztus is pörgős volt és vidám. Jó volt így, bár sok terv született és suhant el megvalósítatlanul...

Júliusban részt vettem a Sétán... Milyen  volt? Nem véletlenül nem írtam róla eddig... Első körben elképzelhetetlen volt, hogy azokkal a "nagy emberekkel" leszek együtt egy hétig teljes természetességben, akiket évek óta figyelek, "szagolgatok", akik sok szempontból példaképek a számomra. Minden nap tanultam valamit a többiektől/többiekről és magamról, lassan helyükre kerülnek hogy kitől és mit :)

Jövőre is lesz Séta, már tudjuk hová és mikor, várunk minden csatlakozót szeretettel. Aki jönne, ne habozzon, biztosan jó lesz! (Nem kell végigjárni, lehet átmenetileg is csatlakozni.)

Augusztusban megint voltunk Hévízen, ezúttal a Séta után szabadon sokat gyalogoltam. Bejártuk a várost, A. valamilyen műemlékvadász játékot játszott közben, én csak fényképeztem és olvasgattam.
Kedvencem a "Fura angyal" (Angyal) szobor... Nézem, és tépett és szakadt és "mitől angyal ez", de valahogy szívfájdító ahogy kitárja a tépett szárnyait és csak áll...

Az látható, hogy munkával nem haladtam, el vagyok maradva csomó írnivalóval :( Ezt sajnálom, de minden kényszerítő erő ellenére sem sikerül...

Augusztus végefelé jött a fejlövéses kutyaörökbefogadós ötletünk: onnantól kezdve jártunk a Futrinka Egyesület (bérelte) Tárnoki kennelsorára kutyát sétáltatni. J. Nemcsak sétáltatott, voltak egész napos ottlétei is, amikor több menetet ment a kutyákkal. Erről sokat posztoltam a FB-on, nem terhellek titeket vele :)

Ennek szept. végén lett eredménye, befogadtuk Elicet, a spániel-szetter (ujjé, vízivadász ősök!) keveréket. Fekete-cser színű, elegáns, fiatal "egyed", értelmes szemekkel, selymes szőrrel, hihhhhhetetlen alkalmazkodóképességgel és tanulékonysággal.

Csak két kép, mert biztosan fogok még erről írni:
A felső egy "ilyen volt" kép, gondolom akkor készült amikor a Futrinka Egyesület kimentette az Illatos útról. Nem foglalkoztam még kutyákkal, de bántalmazott emberekkel igen, és amikor ezt a képet megláttam, rögtön görcs állt a gyomromba. A szemében a félelem, a sarokba bújás, a meghunyászkodó testtartás... Mindet láttam már embereken, és borzasztó.
Fél év alatt "Futrinkáék" (bocs, de itthon így emlegetjük őket) csodát tettek a kutyával, felélénkünlt, megnyílt, szociabilis lett. Köszönjük, Futrinkások, hogy nem hagytátok Elicet az Illatos úton és hogy rendbetettétek.
Ez csak egy köszönetnek látszik, de ott van mögötte rengeteg agyalás és rengeteg szív, amit a mi családunk érez felétek: hála, boldogság és elégedettség, ez az, amit "a világ szebbé tétele" szükségletének hívhatnék: egy maréknyi ember, aki önzetlenül azzal foglalkozik, hogy élőlények életét szebbé tegye. Köszönjük.

Fotó: www.futrinkautca.hu
Ez egy "ilyen lett": Elic gyorsan belakta a lakást, azt hiszem inkább "belakott minket"... Elképesztően gyorsan megtanulta a fontosabb szabályokat, szokásokat és rituálékat, elképesztően jól alkalmazkodik, elképesztően cuki (hű, de utálom ezt a szót!), amikor alvás közben addig helyezkedik amíg már felfelé néz a hasa, hogy az is kerüljön sorra a vakarásnál, ahogy láthatóan oldódnak a félelmei... Ahogy vigyáz a kisbabákra és a gyerekekre, a sajátjaimra és a hozzám forduló szülőkére is...
Ez van ;)

5 nappal a befogadása után, nálunk







2014. augusztus 23., szombat

Bambusz, úúúúúúúúúú...

Már egy ideje sejtem, hogy igazságtalan vagyok a bambusz fonalakkal... Tudom hogy vannak olyanok, akiknek egyenesen kedvenc. Szilda barátnőmnek pl. nem tudom melyik gyártó melyik fonala, de imádja.

Én először egy hatalmas ál-SBS kendőt horgoltam bambusz fonalból, az volt az első nagy munkám. És hát... kb. vért izzadtam és vöröslő fejjel csapkodtam földhöz... Az, hogy szétváltak a szálak (ja, ezt politikailag korrekten azt hiszem úgy hívják hogy "laza sodrású"), hogy állandóan szétcsúszott a kétráhajtásos pálcáknál a már elkészült "fél" öltés... Ez annyi gombóc fonalnál már agyrém. Az hogy a végeredmény egy hideg, csúszós valami lett, már csak hab a tortán. Persze szoktam viselni, és szép is mert fényes, és hűvös ha meleg van. De enyhén szólva nem lett szerelem.

A lentebb írt Sihlau kendőt mégis egy bambusz fonalból gondoltam elkészíteni, de gyorsan fel is adtam. (Itt részleteztem valamennyire.)
Az, ahogy a fonal a "buborékok" "súlyától" szétcsúszott, és nagy lyukak rondították a munkát, kizárta hogy Bamboo Fine-ból készítsem el a mintát.



De én ugyebár egy "erőszakos, megbizonyosodós faék" típus vagyok, ezért kipróbáltam a fonalat más, tömörebb mintán is. A jó kis nagyimintát vettem elő a tarsolyból, azok közül is a drops-os sima egy változatát (ami ugyanez, csak a széleken 4 db krp van mindig - annak a mintáját most nem találom, hiába keresem).
Nagyon érdekelt, hogy ez is "szétnyúlik"-e vagy megtartja magát.
Éééééés: győzelem, mert úgy tűnik ez a minta jó ennek a fonalnak. Szerintem szép, van tartása, jól kiadja a színeket. Azt hiszem erre a mintára fogom elhasználni a 4 gömböc fonalat.







2014. augusztus 22., péntek

Sihlau-próbák

Kedves Zsu barátnőm mintája a Sihlau kendő, amit az egyik FB csoportban mutatott, nagyon megtetszett. Gondoltam kipróbálom.
Meg akartam venni, de gerillamód: mire odanéztem, már ott is hevert az e-mail fiókomban, mint kedves ajándék. Köszönöm itt is, mert nagyon jólesett ez a figyelmesség és szeretet!

Elkezdtem a mintát, és szokás szerint jobban értettem a rajzot, mint a leírást... Nem tudom, biztosan azért, mert angol leírások silabizálásával tanultam horgolni, a magyar értelmezésével nehezen bírkozok. (Van más nyelven is leírás!)

Volt tavaszról egy adag Alize Bamboo Fine, ilyen színben (ezt magamnak választottam, gondoltam hogy pont én vagyok).
Próba szerencse alapon belevágtam, bár volt már egy (azt hittem) soha véget nem érő (küzdelmes) projektem a bambusz fonalakkal... Akkor megfogadtam, hogy sohasohasoha többet (csúszott, szétvált, nehéz volt...)

Most mégis megpróbáltam, de az eredmény ismét lelombozott. A fonalnak (szerintem) nincs elég tartása ahhoz, hogy "megtartsa" a mintát: a beleöltéseknél szétnyílik, a "buborékok" (ami Zsu szerint szirom ;) ) egyenetlenek és elállnak... (A mintát a felső részen már ne nézzétek, mert elrontottam a szaporítást, de mindegy is mert lebontom :D )






De a minta nagyon érdekelt, ezért megpróbáltam egy vastagabb fonalból, hogy milyen. Ez egy türkiz, "valahonnanvett" vastag pamutfonal, kb. olyan hogy felsőt horgolnék belőle. Kendőnek talán túl vastag, de mivel ez a kendő nagyon légies és szellős, ezért gondoltam hogy egy "masszív" fonalat is elbír.




A harmadik és eddig utolsó próba a Cablé fonallal volt, a vékonyabbikkal. Juli osztályfőnökének gondolkodtam valami ajándékon, és azt hiszem ez lesz.
Kezdéskor kis tűt választottam hozzá (3), közben váltottam, mert mindig kicsúszott a hurokból. Jót tett, mert a munka is lazult. Ez a fonal, bár vékony, elég kemény, nem tudom ez fog-e változni mosás után.
(Kedvenc kendőgyártóm mesélte nemrég, mivel vonják be a fonalakat, amik mosáskor eltűnnek szerencsére.)





A kendő leírása megtalálható a Ravelry-n.



Eddig jutottam, remélem hamarosan kész művet is mutathatok... Bár jön a szeptember, a munka hónapja! (És a XIII. kerületi Babahordozó Klubban a Sport hónapja! Figyeljétek a kiírást!)



2014. augusztus 14., csütörtök

Írni a rózsaszín csigára...

Mostanában nehéz feladat ez, mert a dolgok történnek, én benne vagyok a történésben, megélem aztán nem akarom elmesélni senkinek...
Vagy azért, mert azt gondolom hogy senkit sem érdekel, vagy azért mert azt gondolom hogy hülyeség amit gondolok, vagy azért mert túl bensőséges...

Ha már elkezdtem, mégis:
az olaszországi nyaralásunk nagyon jól sikerült :) Egy baráti családdal voltunk. Sokat nevettünk, ettünk, fürödtünk, áztunk... Még úsztunk is, hálófülkéstől, mert egyik éjjel hatalmas vihar volt és befolyt a sátor alá a víz! Jó kis mesélnivaló lesz 20 év múlva.

Indulás Zamárdiból, a csapat


Félúton már kókadoztak a csajok






Hamar megérkeztünk, csak 6543 "mikorérünkmároda?" és "miiiiiiikoooooooooréhéééééérünkmááááááhárodaaaaaaaaa????!!!" kellett hozzá...



A kempinggel annyira elégedettek voltunk, hogy a lányok és én vérszerződést kötöttünk, hogy 10 év múlva ugyanitt (pontosabban a fotózás helye melletti bungalókban) találkozunk. Hogy megnézzük kiből mi lett és hogy lássuk mekkorára nőttek a most még kicsi leanderek.





A sok fürdés, homokvárépítés, tollasozás után azonban úgy határoztunk hogy jövőre is visszajövünk :) Reméljük.


csendespihenő


Voltunk egy nap tengeri akváriumban, egy másik napon csúszdaparkban (mindkettő közel van), és egy nap Velence-Murano túrán.

Ahol megszálltunk, az a Cavallino-Treportiban lévő Ca' Savio kemping, ajánlom mindenkinek. Tiszta, rendezett, a part homokos és nem kiépített, hagyományos olasz vendégszeretettel fogadtak minket.

Kedvenc képeim a csajokról:

henyélnek a kamaszok




Emma szerette volna ha így megörökítem ;) (Murano, San Pietro mártír templom)


2014. augusztus 3., vasárnap

Mi volt amire vártunk?

Hát... Juli szülinapja :D És mivel teraszos bulival készültünk, kapóra jött Szilda, akivel rögtön összebeszéltünk, hogy kipróbáljuk mit szólnak a vendégek a nyersvegán tortákhoz és sütikhez.
Csak úgy vicciből... Mert biztos ismeritek a pillantásokat, amikor azt mondom, hogy ebben nincs cukor vagy ilyenlisztből vagy olyangyümölcsből készült és házi... Hát, én általában lesajnáló, rosszabb esetben undorodó arcokat szoktam látni bővebb családom körében.
Most gondoltam tegyünk egy próbát: kiállja-e Szilda sütije az ínyenc vendégek kóstolását. Ha igen, na akkor tényleg jók! Teljesen vegyesfelvágott vendégek voltak, szülők, KAMASZOK és gyerekek...

A reggeli készülődés után


befutott Szilda (és családja) is a sütikkel, gyors darabolás, behűtés, mert szerencsére jó volt az idő, Napfivér úgy döntött hogy az egész heti esővel kiérdemeltük a szép szombatot.


A hűtőnk persze most kezdett katasztrofális állapotba kerülni, folyik belőle a víz (ingyen adományhűtőt elfogadok)... Csak reménykedtem hogy nem csöpög rá a sütikre... Ááááá...



Hosszasan várakoztunk a vendégekre: a kamaszok nem kelnek a korán, a háromgyerekesek meg persze hogy későn érkeznek (de nem utolsónak!) Mindenesetre megbeszéltük, hogy a következő szülinapra mi is későn érkezünk :D

De legalább mire mindenki megjött, az ebéd is elkészült: bográcsos paprikás krumpli. (Nem tudom, nálunk a gyerekek ilyesmiket kérnek, ha ünnepi kaját kell kitalálniuk...)

Háromgyerkes csendélet: pohárbanbarack villával, betárazott paprikrumpli és szalvéta hegyek

 Andusék finom mexikói lecsós pörköltszerűséget hoztak (a nevét nem tudom), amit tortillába tekerve kell fogyasztani, szuper volt az estebédre!!! Köszönjük :)
Volt tengernyi barack és dinnye, nagyszerű, hogy mindenki ilyen egészségesen gondolkodik ;) Ezeket is köszönjük!!





A paprikrumpli után a lányok csak vártak... és vártak... Mert bent a torta csokitetejébe nem bírtuk belefúrni a gyertákat :D :D :D Végül az almás-citromosba tettük :D


-Miért vakargatod a tányért?

-Ezt át kell gondolnom...

- Tán koszos?!

-Nézz már oda, anyám fényképez!

 Aztán jött a torta... - ák...
Először a csokis-banánost vágta A., küzdött, a kés is küzdött a csokitetővel :D Szilda nem sajnálta tőlünk a csokit :D
A kamaszok szerint "nyami" volt a torta, és a többiek is megvennék.


Igen, Juli már 12...


Újragyulladós volt a gyertya, hogy Juli sokat kívánhasson...

Vállvetve küzdenek, A. és a kés

Másik oldalon a kicsik lufiznak kicsit

Itt még volt belőle

-Ezisnyami.

- Szerinted is?

- Aham.

Az almás-citromosnál én konkrétan elrikkantottam magam, hogy "ezhűdefinom!" Aki ismer, tudja, hogy én nem szeretem az édességet, ez mégis nagyon ízlett, abszolút kedvenc a 4 süti közül. Az utolsó maradékmorzsát is én ettem meg ma tízóraira.


Az almáslapos (Szilda szerint zserbó, A. szerint almáslapos) abszolút elment zserbónak, nagyon finom volt. Amikor a vendégek meglátták, ráröppentek és úgy is maradtak... Kicsi még van belőle, ebéd után el fog fogyni.




A habos-gyümölcsös (rendes nevét elfelejtettem): hát, nekem nem jött be, Gyapinak és Vikinek viszont kedvenc lett. A tetején lévő habtól féltem, mert én a TEJ és SZÍN és HABOT szeretem, mindhárom szót kiemelve :) De nagyon kellemes csalódás volt, mert finom volt a habja, akármiből készült. (Félreértés ne essék, Szilda mindegyikről elmondta mi lesz benne, csak én annyira megbízom benne hogy rögtön el is felejtettem.)
Engem zavart, hogy nem tudtam rendesen kiszedni a formából, az alja morzsálódott nagyon. De ízre finom volt :)



A sütik összességében a kamaszoknak is, a felnőtteknek is és egészségeszúzó barátunknak is bejöttek. Szóval minden rétegben győzelem!!!

Köszi, Szilda :)
Kedves vendégbarátaim: tőletek pedig bocs, hogy megint próbának lettetek alávetve, kiálltátok ;)


Az esti csendélet Pammival aki kavicsot gyűjt,


selejt tévék már a kocsiban, lassan Gyapjasék is eltávoznak...

Köszi a vendégséget mindenkinek, gyertek máskor is!
(A héten még Szamóca barátnőm is járt nálunk. Ők ritka vendégek, mert Brüsszelben élnek. Az is egy szuper nap volt, remélem ők is jönnek hamar megint.)


Házi sütiszavazás:
A.: 1. csokis-banános torta, 2. almáslapos, 3. almás citromos torta.
Juli: 1. almáslapos, 2. almás-citromos torta, 3. habos gyümölcsös.
Emma: 1. csokis-banános torta.
Pynky: 1. Almás-citromos torta, 2. almáslapos, 3. csokis-banános torta.