2014. október 20., hétfő

A kutya, aki örökbefogadott engem... (1.)

"... ez a kutya örökbefogadott téged."
Vannak emberek, akik látják (tudják-érzik) azt, amit mások nem: képesek a másikra úgy figyelni, hogy megérzik mi van a másikkal, harmadikkal, más távollévőkkel. Én is ilyen vagyok, de kiválóan nem működik ez akkor, ha bele vagyok gabalyodva a saját problémámba...
A fenti mondatot Jean-Luc Deconinck mondta, aki ilyen beleérző ember, amúgy integrál-pszichoterapeuta, szupervizor és nem mellékesen tőle tanulom a haptonómiát.

Sokan kérdeztétek, hogy hogy volt ez a kutyával...
Akkor most és itt leírom, olvassa akit érdekel, akit nem, az ne :D

Évek óta szeretnénk kutyát, de mindig lebeszéltük magunkat. Lakásba nem, kicsik a gyerekek, kötelezettség stb.
De valami változott nyáron, mert józan fejjel (igen, felnőtt, értelmes és felelős emberek módjára) átgondoltuk a dolgot, és elméletileg lehetségesnek gondoltuk az örökbefogadást.
A FB-on hamarosan fel is bukkant egy picike, fekete, 2 év körüli kutyamama, aki Bogi névre hallgatott. Mi gondolkodtunk, majd hetek múlva írtam az illetékeseknek, de akkor Bogi már "próbajátékon" volt egy másik családnál.

Gondolkodtunk és nézelődtünk és kombináltunk, majd elkezdtük nézegetni a Futrinka Egyesület FB oldalát. Jó lehetőségnek gondoltam a gyerekeim számára "gyakorlásnak" az önkéntes kutyasétáltatást (amit családilag is csináltunk, ill. Juli több alkalommal egész napos sétáltatást vállalt.) A séták alatt sok mindent megtudtunk a kutyákról általában és az egyes egyedekről is. Voltak "szerelmeink" meg volt kiszemeltünk is.

Bennem alakult, hogy mit szeretnék, és bár a család fele az igazán kicsi kutyákra voksolt (A+E), én éreztem, hogy nekem az nem menne: nálam a "kutyaságnak" van egy mérete, az alatt nem jön az "érzés" :D
A kiszemeltünkre többen is pályáztak, Julival összebarátkozott... én elmondhatom, mert már mindegy, hogy nálam hiányzott a szikra. És tudjátok, ha szikra nincs, akkor semmi sincs...
Ez biztosan át is ment, mert Bingót másokhoz adták örökbe, és én örülök hogy jó dolga és szerető családja lett.

Egy sétáltatás alkalmával láttam Elicet arisztokratikusan elsétálni mellettünk, és na, akkor ott volt a szikra! Később ő volt az egyik, akit következő (életmódunkhoz illeszkedő) kutyaként felajánlottak, és (bocs, többiek!) én akkor már tudtam hogy őt hozzuk el... Így is, hogy csak egyszer láttam, akkor se volt nagyon közel és csak egyszer néztünk egymásra.

Az egyik FB bejegyzésben már előtte olvastam róla, arról hogy az Illatos úti telepről mentették ki Futrinkáék, láttam a képet, hogy milyen volt akkor...

a kép a Futrinka Egyesület weboldaláról származik
Ez a tekintet és meghunyászkodás és félelem már a múlté. A lába gyorsabban gyógyult mint a lelke, de remélem lassan az is helyrejön.


Olvastam a jellemzést, amit írtak róla
"Elic az Illatos útról került a gondozásunkba. Érkezésekor félénk, félelmében odakapkodó, más kutyákkal összeférhetetlen kutya volt. A kennelsoron gyönyörűen kinyílt, mára az egyik terápiás kutyánk, hiszen minden, akár problémás kutyával is tökéletesen viselkedik, játékos, alázatos, de nem megalázkodó. Kenneltiszta, pórázon szépen sétál, rendkívül barátságos, jó idegrendszerű. Kettő dolgot lehet a "rovására" felírni: az egyik, hogy a területét, ha oda számára ismeretlen személy akar betolakodni, ugatással őrzi, a másik pedig, hogy nyílt terepen nem igazán behívható, sőt. Kutyaiskola erősen javasolt lesz ezen dolgok fejlesztésére, de Elicnek annyira tökéletes az agya, hogy álom lesz vele az élet. Gyerekekkel is megbízható, így családi kutyának, egy aktívabb családba is ideális."
Idézet a Futrinka Egyesület Alap Tevékenységi Csoport FB oldaláról.

Aztán azt, hogy már többször utazott volna német partnerszervezetekhez, de mindig más rászorultabb, "nyomorultabb" ment helyette, ő meg maradt a kennelsoron. Ahogy ezt leírom, még mindig elszorul a torkom, mert annyira rímel ez az én gyerekkoromra, fiatal felnőttkoromra... (Aki akarja annak, személyesen szívesen mesélek történeteket.)

Ekkor már biztos voltam benne, hogy őt választjuk, de a kutyás létben nem voltam biztos... hiszen a család felnőtt tagjai már a fizikai teljesítőképességük határait feszegetik így is, nem szerettük volna, ha teljesen a mi nyakunkba szakad a kutya "minden gondja".

Szerencsére nagyobbik és kisebbik gyerekünk is roppant elszánt volt, és megmondták hogy a "kutya-kötelességekből" mire vállalkoznak. Ezt a mai napig (3 hete és 3 napja) is tartják és szeretettel művelik.

És szintén szerencse, hogy a bizonytalan és tanácstalan időszakban segítségemre volt Varga Adrienn barátnőm, aki maga is kutyatartó, ezen kívül mozgássérülteket segítő kutyákat nevel. Köszönöm, Adrienn, nélküled nem sikerült volna, de tényleg!
A te biztatásod és bizalmad (bennem) nélkül maradtunk volna ideiglenesek, és eltántorítottak volna a kezdeti akadályok és "rendszerhibák", elhittem volna hogy alkalmatlan vagyok.

De már tudom, hogy a sok év, amit elméleti kutyatanulmányokkal töltöttem (szakirodalom olvasás), aztán a későbbi saját kutyás gyakorlat mind megvan, visszajön és amit az emberlélekről, az érzésekről és szükségletekről tudok, mind-mind csak segít abban, hogy családba illeszthessem ezt a kutyát, aki (amúgy) már maga beilleszkedett.

Látom, elég hosszú már, ezért folytatás következik valamikor később.

Addig egy pár kép, hogy lássátok az "ilyen volt" után, hogy "ilyen lett":



tegnap megismerkedett a telekkel, éppen lejtmenetben

biztonsági övvel, rendes kutya módjára utazott


heverni otthon...

... és a kertben a teraszon ugyanúgy tud


A következő rész itt van.





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése