2014. november 5., szerda

A kutya, aki örökbefogadott engem... (2.) - Küzdelmek

"... ez a kutya örökbefogadott téged" - mondta Jean-Luc Deconinck, aki beleérző ember, amúgy integrál-pszichoterapeuta, szupervizor, haptoterapeuta (és más egyéb).

Emma és Elic sajátságos játéka


Kicsit több mint egy hónapja terelgetjük egymást már ötösben, a négy ember és a kutyalány.

Vannak eredményeink, torokszorítóan-megható hogy mennyi és milyen gyorsan.

De tegnap, egy kedves barátnőm kanapéján ülve, miközben hallgattam mit játszanak a gyerekek a szomszéd szobában, amíg az anyjuk rendelni ment... valami letisztult megint.
Tavasszal fogalmaztam meg sokszor, hogy "most így kapcsolódjatok hozzám, hogy jól érzem magam", mert nem volt "rossz", amit témának vihettem volna baráti beszélgetésekbe, EMK gyakorlókra.

Látszik milyen az egyensúly: csak megfújja a szél, és már billen is... A kutya érkezése előtti készülés-gondolkodás-"agytépés", majd az érkezése utáni 100%-os rendelkezésreállás, a "megjavítás", a "megszeretés", a "döntés", a "családba integrálás" és a kutyaélet fizikai vonzatai (séltáltatás pl.) kibillentettek. Sokat voltam morózus és haragvó, elváró és számonkérő, fáradt és kiábrándult.

De tegnap, ahogy ott ültem Váncsa (István), majd Polcz Alaine  szakácskönyvét böngészve, sóhajtottam egy nagyot, hogy na, most megint rendben van a világ... Egy hónap alatt sikerült új kerékvágást vájnunk, áttérni egy más berendezkedésre. Persze: nem tökéletes, hogy lenne! De már látom, hogy mindenki beletalált a szerepébe (amit magának választott) és újra a régiek vagyunk (már ha ez lehetséges)...

Mégis, küzdünk minden nap, á, persze nem küzdünk, mert az nem emk-s és nem pozitív (jutnak eszembe mestereim Szentpéteri Julianna és Varga Katalin)... De jobb szót nem találok, és a küzdés is lehet mégis emk-s és pozitív, de ez már filozófia (és másik poszt).

Küzdünk - hogy mivel?

Kutyátlanokkal, akiket "megugatunk": villámsebességgel szokik le az ugatásról, mégis van hogy a számára félelmetes helyzetekben ugat. Szerencsére mi már tudjuk mikor várható a "roham", és megelőzzük vagy igyekszünk gyorsan kihozni a helyzetből.
Mondom: villámsebességgel... de ez azoknak, akik megijednek, nem vigasz. Megértem őket. Mi igyekszünk, a kutyalány is igyekszik. De a félelem nagyon erős érzés (persze nem vagyok kynológus, "csak" emberekkel dolgozom), és felül kell írni a pozitív megerősítésekkel. Hogy "az ember nem bánt", és hogy "elment, nem is nézett rád", és hogy amikor visszaszól és rámordít hogy hová menjek és a nőnemű felmenőmmel mit csináljak, az is "csak hangos, nem foglalkozunk vele"...
Mondhatom, sokat tanulunk magunkról (én biztosan, de szerintem J. is, akinek nehezen megy a magáért való kiállás, szomorú és csalódott, amikor a szeretett kutyája "miatt" ordibálnak vele és elküldik a "halál f@szára"... Az más kérdés, hogy aki ilyet mond egy gyereknek, az szerintem pont oda menjen...)

Kutyásokkal, akik mindent jobban tudnak: ők tudják, hogy "el kell már engedni ezt a kutyát", és hogy "frusztrálja a póráz", és hogy "majd visszajön", és "tőlem biztos nem fél, én imádom a kutyulikat"...
Vajon miért van, hogy mindenki mindig mindent jobban tud annál, aki a dologban adekvát és kompetens? Vajon miért van, hogy muszáj beleszólni, elmondani a (tutira mindig működő) saját tapasztalatot, akkor is, ha az 6 hónap kutyázás? Legyen a téma bármi, szülés, gyerek, fogzás vagy sírás, derékfájás vagy megcsalás... beleszólni, letromfolni, szép köntösben lehülyézni a másikat, ez a menő.
Hát nekem nem, csá... Tisztára olyan, mint a játszótér, csak felnőttek jönnek és kutyákat hoznak... És a témák is ugyanazok: voltunk dokinál, ilyetolyatamolyat kakált, hányt...

(Hála és köszönet azoknak a kutyásoknak, akik nem ilyenek /ez eddigi tapasztalatunk alapján a találkozások 25 %-a/: akik megértik mit miért teszünk, miért úgy és miért akkor, és ha furcsállják is, nem mondják, mert elfogadják hogy ez a mi kompetenciánk. Tényleg, tényleg köszönöm hogy ilyenek is vannak!)

Kutyásokkal, akik "furák": akik olyanokat mondanak, hogy "minek játszana az, majd én megmondom mit csináljon!" vagy "ugat... nem tudom kitől tanulta ezt"...

Kutyásokkal, akiknek iskola kéne: a nagy kutya a kicsi nénivel, aki nem tudja megfékezni mikor öli a kutyámat, vagy a kicsi kutyák akik hihetetlen mennyire agresszívek... A néni, aki nem ismeri fel, hogy a kutyája fél... miért, ez ciki? Nem értem... Vagy a másik (közepes méretű kutyája van), aki maga fél a kutyáktól: amikor a békés kutyával elmegyünk mellette, összerezzen és azt mondja "jaj"...

Ahogy végiggondolom ezt az egy hónapot, látom a fejlődést: amikor a kutyaiskolában az oktató térdéről elveszi a jutalomfalatot kisebb "vergődés" után, és visszaemlékszem, hogy egy hónapja ugyanebben a testhelyzetben az én tenyeremről is sikítva-ugatva-óvakodva és csak harmadik nekifutásra merte elcsenni úgy, hogy azonnal eliramodott... ekkor meghatott vagyok, büszke és diadalt érzek, mert azt látom, hogy a szeretet, törődés, következetesség, figyelem és együttműködés meghozza az eredményt. És ha ez az, hogy egy másik élőlényben csökken a félelem és erősödik a biztonságérzete akkor ez még leglegebb. (Persze biztosan ott van emögött az érzés mögött az sokéves bántalmazottakkal való munka, amikor számtalanszor volt az az érzésem, hogy nem voltam hatékony...)

Haladunk a "félős tárgyakkal" is: a fekete tárgyaktól fél, akármilyen kicsik is... Kávéfilter vagy eldobott műanyag pohár, aknafedél vagy "akármi", ha fekete, akkor félelem. Egy hónappal ezelőtt sikítva ugatás minden alkalommal és menekülés majd visszatáncolás... És amikor én megérintettem a tárgyat, engem is megpróbált elráncigálni, ha nem hagytam akkor még rémültebb ugatás jött.

De nem vagyok az a fajta, aki hagyja magát: folyamatosan kondicionáljuk... Nem nyomom az arcába direkt a fekete tárgyakat, de ha elénk jön egy nem kerüljük el, hanem megnézzük, körbejárjuk, megérintem stb.

Ez a képsor egy fekete "valamivel" való találkozáskor készült (a póráz rajta van, de nem feszül, szabadon hagytam hogy felfedezze a "valamit")

Ez egy szinte láthatatlan kávéfilter - nyúló nyak, merev törzs

A "valami""táncolva nézegetése"

... körbejárás, elugrás, vissztáncolás, nyaknyújtás...



 Ezek a képek megint egy lépcsőt mutatnak: a kis réten ahová többek között járunk sétálni, talált egy botot, lefeküdt és rágcsálni kezdte. Amikor arra jött valaki, akkor felnézett, fülelt de nem pattant fel és nem ugatott. Amikor bizonytalanság volt, akkor rám nézett (én hosszúra húztam a pórázt és kicsit távolabb voltam tőle, de a póráz lazán a földön volt) és megnyugtatás után tovább rágcsált. Egy necces helyzet volt, a magaskopaszésráadásulláthatóságmellényes közteres fickó, aki az autókat nézegette, na ő elérte az ingerküszöböt, és a kutya felállt, felcsapta a fülét, de az ugatásig nem jutott el, mert a "hagyd, nem figyel rád, látod már el is ment" duruzsolásra újra lefeküdt és békésen rágcsálni kezdte a botot. (Amit nem eszik meg, mielőtt valaki kioktatna és kidobná a botot... ;) )




Itt tartunk most, hálával és szeretettel gondolok azokra, akik segítenek minket a kutyával való "munkában" és együttélésben: a kutyás barátnőimre, a kutyaiskola oktatóira, a hozzám járókra, akik "megimádták" a kutyát, a járókelőkre, csak "csak" mennek és ránk sem néznek, segítve ezzel minket.


Az első rész itt van.













Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése