2014. december 27., szombat

A kutya aki örökbefogadott engem (5.) - Szerepek

"... ez a kutya örökbefogadott téged" - mondta Jean-Luc Deconinck, aki beleérző ember, amúgy integrál-pszichoterapeuta, szupervizor, haptoterapeuta (és sok más egyéb).

Az előző rész itt van.


Hogy is van ez? Szerep az (ember)pszichológiában: az elvárásokhoz, normákhoz kapcsolódó tipikus magatartásforma, a szocializáció egyik alapfogalma. (Pl. valaki, aki "gyerek" tipikusan úgy viselkedik, ez a tőle elvárt, elfogadott. Ugyanaz a viselkedés egy másik szerepben pl. "apa" furcsa, értelmetlen, visszatetsző.)

Egyik nagytudású barátnőm és Csányi Vilmos (könyvei) megerősítettek abban, hogy a kutya a háziasítás óta eltelt 135000 év  során hasonult hozzánk, viselkedése nagyon sok elemében megegyezik az emberével.

És persze ott vannak a saját megfigyeléseim Elicről, amelyek szintén alátámasztják ezt. (És persze nem érdekel hogy vannak szakemberek, aki szerint nem értek hozzá és fogjam be ;) )



Milyen szerepeink vannak - nekem és neki - egymás között?
  • van a barát - amikor csak némán sétálunk és én gondolkodom ő meg szimatol vagy otthon dolgozva a lábamhoz bújva alszik és ha mocorgok dorombol
  • van az aki vigyáz rám - ez még ritka, de már volt rá példa, lásd a dühről szóló posztot
  • van az aki vigyáz a gyerekeimre - ez nem ritka, ilyenkor az történik hogy hegyezi a fülét ha bárki arra jön ésvagy valami "inzultus" történik, azonnal ott terem (pl. valaki hangosan rájuk szól vagy felkapja őket és a gyerekek visítanak) - ilyenkor másképp ugat, talán vakkantás ez, de jelzi a jelenlétét (nem hisztis ugatás, nem is félős, nem is játékra hívó, valami más)
  • van a gyógykutya funkció (direkt írtam így), amikor a hozzám fordulókkal segít dolgozni, csak a személyisége és a jelenléte
  • van a bántalmazott és a terapeutája - amikor ezerrel figyelek és jelen vagyok tűz-vízzel, és ugyanakkor szenzitíven fordulok hozzá, mert értem milyen félni
  • van a fáradt segítő és az őt terápiázó kutya - nehezebb napok után kifejezetten pihentető vele lemenni, mert kiválóan rám hangolódik és kisimítja a ráncaimat :D

A gyerekeim és a kutya közötti szerepekről még gondolkodom és figyelem őket, mert elég sokrétűek...






2014. december 26., péntek

"Volt-e EMK-s élményed?" - napi EMK 2.

(Előző rész a dühről.)

A trénerképzős találkozókon is meg máshol is ahol én EMK-t használó emberekkel szoktam találkozni, sőt a csoportjaimban is mindig előkerül ez a kérdés.

És a válasz általában úgy kezdődik, hogy "EMK-s élményem nem volt, DE...", vagy "nem tudom ez EMK-e, DE..."

(Itt kell megjegyeznem mániámat a definíciót: rengetegszer előfordul, hogy azt hisszük egy dologról beszélünk, és mégsem. Nem vesszük észre hogy nem ugyanazt értjük az adott fogalom alatt... és már el is térültünk egymástól, kisiklott a kapcsolat azon hogy elbeszélünk egymás mellett.

A definitio, -onis femininum - azt jelenti többek között, hogy "pontos meghatározás, leírás". Én nagyon fontosnak tartom, hogy újra és újra tisztázzuk beszélgetőtársainkkal, ki hogy definiálja amiről beszélünk.)

Mi az EMK-s élmény nekem?
Amikor haptonómiát kezdtem tanulni, akkor Jean-Luc Deconinck, a belga kiképzőnk azt mondta hogy a haptonómia nem módszer, hanem ÉLETMÓD.
Ezt gondolom én az EMK-ról is.

Persze hiszem és vallom, hogy az EMK egyszerűen "csak" egy modell, egy nyelv, hókuszok és pókuszok nélkül, egy "egyszerű és nagyszerű" pszichológus férfi által kidolgozva. Akkor kezd működni, ha használjuk-gyakoroljuk. Először keresztbe áll a szánkban (idézet más témában Dr. Varga Katától), de minél többet foglalkozunk vele, annál ízesebb és könnyebb.

És így jutunk el az életmódhoz, amit fentebb említettem: ha elkezdjük használni a nyelvet (vagyis elkezdjük meghallani hogy van Sakálunk, hogy a Sakál beszélni is tud, és elkezdünk magunkra nézni), akkor lassan átalakul az életünk, az életmódunk, a gondolkodásunk. Ha használnánk az EMK-ban erkölcsi ítéleteket, akkor azt mondhatnám, hogy vélhetően pozitív irányba változik.

És mi _nekem_ az EMK-s élmény: szinte minden ami történik velem, és valamennyire megérint (=kivált bennem valamit).

Lehet hogy az csak annyi hogy látok egy gyerekcsoportot beszállni a metrókocsiba (- Amikor egy óvodáscsoportot látok beszállni a metróba, akkor vidám és felszabadult leszek, mert könnyedségre, tapasztalatokra, együttműködésre van szükségem, ezért köszönöm az óvónőknek, akik  viszik a gyerekeket, hogy láthatom ezt.)

De lehet ez egy tragédia vagy nagyobb horderejű esemény, tulajdonképpen mindegy hiszen nem az esemény a lényeg, hanem a bennem kialakuló reakció vagy "nem reakció".
(Erről eszembe jut egy pár napos fórumos élmény: amikor azt írtam, hogy "mindegy ki mit akar (=mi volt a szándéka), az független a bennem születő érzéstől". Hú, virtuális fekáliás vödör ömlött a fejemre...)

Miért vettem ide mindent?
Mert magamon tapasztaltam, hogy "nagyléptékben" nehéz tanulni. Jelentkezzen, aki nekiállt élesben gyakorolni és elmondani az EMK alapmondatát. Kap egy csokit a bátorságáért és elhivatottságáért :) (Van akinek a torkán akad, van akit "csak" kiröhögnek...)
Nekem csak "kicsiben" ment... ahogy a kicsiket tanítjuk: apró lépésekkel. Először ezt, aztán egy kicsit többet, aztán ahhoz még egy tincset hozzáfogva szép fonat tud kijönni, de ki kell gyakorolni vagy be kell gyakorolni, ki hogy használja... Lehet, hogy csak bizonyos mozzanat jelenik meg (pl. észreveszem hogy valami nincs rendben velem; vagy sikerül egy helyzetben a vesztes-vesztes helyzetet minimalizálni vagy elkerülni; vagy "csak" ráérzek a másikra; vagy vagy vagy... A lényeg, hogy ott tudok lenni a helyzetben. De nem is, hiszen az is az lehet, ha később visszanézek a helyzetre és végiggondolom.
Na, látjátok - én most látom - hogy végtelen a lehetőség és a változatosság a gyakorlásra...














2014. december 24., szerda

Én és a düh - napi EMK (1.)

Nemrég a "kukkolós" posztom kapcsán ismét előjött az általam igen utált (igen, címke, igen, ítélet) "aki használja az EMK-t, hogy írhat ilyeneket" szöveg...
Az én olvasatomban mi az EMK?
  • merni meghallani a sikoltozó Sakált (aki a barátom, mint Vuknak a sötétség)
  • bátorsággal észrevenni az érzéseket
  • merni megélni őket
  • látni, ha nincs szándékom a kapcsolatra (és nem erőszakot tenni magamon hogy mégis legyen)
  • felismerni, hogy VAN választásom (és ez is az)
  • elfogadni, hogy a szükségletek "jogosak"
  • merni/tudni kérni 
És persze még sok minden mást, de a cím szempontjából ezek fontosak.

(Ne boncolgassuk most azt a kérdést, hogy egy EMK-s folyton "zen" kell-e legyen, mert ettől mindig felszívom magam... Mert Marshall Rosenberg szerint van választásunk: elővesszük-e a nyelvet v. nem.
Sok olyat látok, aki "álzen", és ha megkapargatjuk kicsit a felszínt, rögtön kihullanak a csontvázak. Félreértés ne essék: engem nem zavarnak más csontvázai, de az igen ha az enyémeket felróják nekem.)

Amikor tanulni kezdtem az EMK-t Szentpéteri Juliannától, mindig dühös (és frusztrált és sokszor fásult) voltam. Ez volt az egyik bajom. Nem értettem miért van ez bennem. Dühös voltam azért, hogy nem hallanak, nem értenek, hogy hiába mondom... És úgy emlékszem ez kb. mindig így volt. Gyerekkoromban, ha mást akartam vagy egyáltalán akartam valamit, akkor rögtön nem volt már szabad vagy felhúzott szemöldököket láttam, hogy mit akarok már megint(?!) Addig volt minden "oké", amíg nem akartam semmit, csak mentem a birkasorban - aki ismer tudja, hogy ez az ami nekem nem megy...

És ami megfogott az EMK-ban: azt hallottam
- hogy van választásod! (ez volt a legerősebb vonzás)
- hogy őszinte szándék kell a kapcsolatra (mert anélkül meg el se kezdd!)
- hogy magaddal erőszakot tenni is erőszak
- hogy nem erőszak, ha kiállok magamért, ha őszinte vagyok, ha ..., ha ...              (vagyis   kielégítem a szükségleteimet)

Sokszor kérdezik tőlem, hogy "mennyi ideig kell tanulnom, hogy használni tudjam?" És mindig az a válasz, hogy attól függ, mennyit használod (=gyakorolsz).
Ha a címnél maradunk (és sajnos már tudok visszanézni és látni), akkor pontosan látom milyen hosszú ideig volt tanktöltő időszakom (amikor csak magamra tudtam nézni mert annyi elmaradásom volt), aztán a lébecolós is sokáig volt (amikor már ment valamennyire a másikra nézés is, de nem mertem csinálni), és aztán a beleállós (amikor már nem féltem). Mikor fejlődtem legtöbbet és leggyorsabban? Persze hogy az utolsóban. Amikor megláttam a helyzeteket, meghallgattam a Sakált, elemeztem a sztorit, használtam a 4 lépést és csodák csodájára működött = a düh kipukkant mint a szappanbuborékok...

Most már látom, hogy annak idején romboló volt a dühöm. Elsősorban magamat romboltam vele (befelé forduló sakálfüllel nagy sikerrel bűntudatot, szégyent éreztem és magamra borítottam minden virtuális fekáliás vödröt), de a kapcsolataimban sem láttam hasznát.

A mai dühöm milyen? Előrevivő, építő: a barátom, ahogy a Sakál is.
Felhívja a figyelmemet, hogy "van valami, fülelj, nézz mögé!"

És itt jön a választás lehetősége: van-e őszinte szándékom (és van-e erőm, energiám, időm stb.) ránézni a helyzetre?

Olyan ez mint az algoritmusok folyamatábrája: ha igen akkor erre, ha nem akkor arra menj tovább.

folyamatábra a progmat.hu-ról
Ha van, akkor összeszedek mindenfélét (bátorságot, merészséget, őszinteséget, szabadságot, önmagamért való kiállást, személyes felelősségvállalást, ... ... ...) és beleállok a helyzetbe. Meghallgatom a Sakált, és lépek négyet Marschall tábláján.

Oké, de mi van ha nincs őszinte szándékom?
Na: akkor nem nézek rá a dühömre, hanem vagy sakálkodom egyet és annyi vagy félreteszem későbbi elemzésre (és "megEMKzásra").

És akkor vissza a "kukkolós" posztra, ahol valakinek szemet szúrt a "féljél, b+, te féljél!" mondat. (Aki nem olvasta volna: egy alkalommal kutyasétáltatás közben utánunk eredt valaki, aki közel jőve "valamit" csinált egy bokor mögött, én pedig gyilkos dühvel odamentem hozzá, mondtam hogy távozzon és arcába mondtam a fenti mondatot. És NEM VOLT SZÁNDÉKOM KAPCSOLÓDNI VELE.

Akkor nem írtam le mi volt bennem, és ez valóban nem volt EMK trénerhez méltó... Ezt értem... De amit mondtam az ott és akkor koherens volt és igaz és bármikor kiállok érte és újra ezt mondanám.

De most, hogy lássátok, van bennem szándék az olvasókkal való kapcsolatra ;)

  •  Amikor azt látom, hogy mennyire nyíltan csinálja ez a pasi amit csinál, akkor dühös vagyok és kiszolgáltatottnak érzem magam, és biztonságra, normalitásra, egyértelműségre (hogy mit szabad és mit nem) és személyes felelősségvállalásra van szükségem, ezért azt kérem magamtól, hogy akkor és ott szedjem össze magam és menjek oda és mondjak bármit neki (=ne futamodjak meg).
  • Amikor arra gondolok, hogy a tizenéves lányom is szokta errefelé vinni a kutyát, akkor dühös vagyok és rémült, mert biztonságra, a családom jólétére van szükségem, ezért azt kérem magamtól, hogy ... (ugyanaz a kérés, esetleg még az is, hogy az esti otthoni beszélgetésnél meséljem el a lányomnak mi történt, és mondjam el hogy ő nem tehet róla ha ilyet lát és hogy iszkoljon onnan.)
  • Amikor azt látom, hogy ez egy viszonylag rendes környéken történik, akkor dühös és felháborodott vagyok, mert biztonságra, bizalomra, hitre lenne szükségem, ezért azt kérem magamtól, hogy akinek csak tudom, meséljem el a történetet, hogy mások is figyeljenek oda.
  • Amikor pár nap múlva megint arra megyek, és megint látom a pasast, akkor... na, akkor van az, hogy azt mondanám a kutyának, hogy "ölj"... de nem mondom, mert (már nem vagyok dühös) magabiztos vagyok és bátor, és azt kérem magamtól hogy induljak el a pasas felé. (Elindultam ő pedig villámgyorsan elszelelt. Bennem pedig elégedettség volt, mert azt láttam hogy érdemes volt az előző alkalommal beleállni a helyzetbe és nem hagyni magam áldozatszerepben.)

Van még ezen kívül más is, de szerintem ez elég ahhoz hogy lássátok mi volt a "féljél b+" mögött.

Ja, és volt még valami, ami talán másoknak hülyeségnek tűnhet (de ez belefér). Velem volt a kutya, aki fél; én tanítom "nemfélni". Én, ott nem mutathattam azt neki, hogy szaladjunk el egy "nem valós" veszély elől. Kukázhattam volna akkor az egész addigi munkámat: a belefektetett energiát, törődést, figyelmet, szeretetet, az 1000%-os jelenlétet. (Ez nagyon kapcsolódik a "hogyan mutatunk példát" embergyereknevelési kérdéshez, de az másik írás legyen.)

És ebből, meg a dühből nyertem annyi bátorságot és erőt, hogy odamentem.



A posztnál már írtam, de annyira büszke vagyok hogy ide is leírom hogyan reagált a kutya (aki akkor még kb. minden férfitól pánikolós ugatórohamot kapott): csendben jött mellettem (nem húzott és nem is maradt le), és morgott, csak morgott, olyan mélyen, hogy én is elhittem hogy megenné az ürgét.

Tanultam-e ebből a helyzetből valamit?
Naná, mindenből tanulunk valamit és minden helyzet EMK-s helyzet :D

  • Megéreztem újra, ahogy már évek óta, hogy mennyire építő az amikor kiállok magamért vagy valami számomra fontosért (önbizalom, önértékelés, bátorság, hit, bizalom).
  • Tapasztaltam, hogy az erő és a bátorság igenis elérheti a célját.
  • Azt is, milyen egy másik élőlénnyel összekapcsolódni, még ha az nem is ember, hanem egy kutya. Azt hiszem ő kapcsolódott hozzám, és jobban értett mint én magamat...
  • Azt is megláttam, hogy az EMK szabadsága az, hogy ha nem választom (ezt a nyelvet), nem kell magam elítélni, és mások sem ítélhetnek el. (Legfeljebb kifejezhetik értetlenségüket vagy nemtetszésüket.)


Folytatás itt, az "EMK-s élményekről"








2014. december 23., kedd

Karácsony, 2014.






Ezt a verset teszem ide évek óta, még mindig aktuális, még mindig szeretem, a legtöbb kívánható jó van benne...


Nem kívánok senkinek se
különösebben nagy dolgot.
Mindenki, amennyire tud,
legyen boldog.

Érje el, ki mit szeretne,
s ha elérte, többre vágyjon,
s megint többre. Tiszta szívből
ezt kívánom.

Szaporodjon ez az ország
Emberségbe’, hitbe’, kedvbe’,
s ki honnan jött, soha soha
ne feledje.

Mert míg tudod, ki vagy, mért vagy,
vissza nem fognak a kátyúk…
A többit majd apródonként
megcsináljuk.

Végül pedig azt kívánom,
legyen béke. –
Gyönyörködjünk még sokáig
a lehulló hópihékbe’!

    
Kányádi Sándor  
Csendes pohárköszöntő újév reggelén  (1956)