2014. december 24., szerda

Én és a düh - napi EMK (1.)

Nemrég a "kukkolós" posztom kapcsán ismét előjött az általam igen utált (igen, címke, igen, ítélet) "aki használja az EMK-t, hogy írhat ilyeneket" szöveg...
Az én olvasatomban mi az EMK?
  • merni meghallani a sikoltozó Sakált (aki a barátom, mint Vuknak a sötétség)
  • bátorsággal észrevenni az érzéseket
  • merni megélni őket
  • látni, ha nincs szándékom a kapcsolatra (és nem erőszakot tenni magamon hogy mégis legyen)
  • felismerni, hogy VAN választásom (és ez is az)
  • elfogadni, hogy a szükségletek "jogosak"
  • merni/tudni kérni 
És persze még sok minden mást, de a cím szempontjából ezek fontosak.

(Ne boncolgassuk most azt a kérdést, hogy egy EMK-s folyton "zen" kell-e legyen, mert ettől mindig felszívom magam... Mert Marshall Rosenberg szerint van választásunk: elővesszük-e a nyelvet v. nem.
Sok olyat látok, aki "álzen", és ha megkapargatjuk kicsit a felszínt, rögtön kihullanak a csontvázak. Félreértés ne essék: engem nem zavarnak más csontvázai, de az igen ha az enyémeket felróják nekem.)

Amikor tanulni kezdtem az EMK-t Szentpéteri Juliannától, mindig dühös (és frusztrált és sokszor fásult) voltam. Ez volt az egyik bajom. Nem értettem miért van ez bennem. Dühös voltam azért, hogy nem hallanak, nem értenek, hogy hiába mondom... És úgy emlékszem ez kb. mindig így volt. Gyerekkoromban, ha mást akartam vagy egyáltalán akartam valamit, akkor rögtön nem volt már szabad vagy felhúzott szemöldököket láttam, hogy mit akarok már megint(?!) Addig volt minden "oké", amíg nem akartam semmit, csak mentem a birkasorban - aki ismer tudja, hogy ez az ami nekem nem megy...

És ami megfogott az EMK-ban: azt hallottam
- hogy van választásod! (ez volt a legerősebb vonzás)
- hogy őszinte szándék kell a kapcsolatra (mert anélkül meg el se kezdd!)
- hogy magaddal erőszakot tenni is erőszak
- hogy nem erőszak, ha kiállok magamért, ha őszinte vagyok, ha ..., ha ...              (vagyis   kielégítem a szükségleteimet)

Sokszor kérdezik tőlem, hogy "mennyi ideig kell tanulnom, hogy használni tudjam?" És mindig az a válasz, hogy attól függ, mennyit használod (=gyakorolsz).
Ha a címnél maradunk (és sajnos már tudok visszanézni és látni), akkor pontosan látom milyen hosszú ideig volt tanktöltő időszakom (amikor csak magamra tudtam nézni mert annyi elmaradásom volt), aztán a lébecolós is sokáig volt (amikor már ment valamennyire a másikra nézés is, de nem mertem csinálni), és aztán a beleállós (amikor már nem féltem). Mikor fejlődtem legtöbbet és leggyorsabban? Persze hogy az utolsóban. Amikor megláttam a helyzeteket, meghallgattam a Sakált, elemeztem a sztorit, használtam a 4 lépést és csodák csodájára működött = a düh kipukkant mint a szappanbuborékok...

Most már látom, hogy annak idején romboló volt a dühöm. Elsősorban magamat romboltam vele (befelé forduló sakálfüllel nagy sikerrel bűntudatot, szégyent éreztem és magamra borítottam minden virtuális fekáliás vödröt), de a kapcsolataimban sem láttam hasznát.

A mai dühöm milyen? Előrevivő, építő: a barátom, ahogy a Sakál is.
Felhívja a figyelmemet, hogy "van valami, fülelj, nézz mögé!"

És itt jön a választás lehetősége: van-e őszinte szándékom (és van-e erőm, energiám, időm stb.) ránézni a helyzetre?

Olyan ez mint az algoritmusok folyamatábrája: ha igen akkor erre, ha nem akkor arra menj tovább.

folyamatábra a progmat.hu-ról
Ha van, akkor összeszedek mindenfélét (bátorságot, merészséget, őszinteséget, szabadságot, önmagamért való kiállást, személyes felelősségvállalást, ... ... ...) és beleállok a helyzetbe. Meghallgatom a Sakált, és lépek négyet Marschall tábláján.

Oké, de mi van ha nincs őszinte szándékom?
Na: akkor nem nézek rá a dühömre, hanem vagy sakálkodom egyet és annyi vagy félreteszem későbbi elemzésre (és "megEMKzásra").

És akkor vissza a "kukkolós" posztra, ahol valakinek szemet szúrt a "féljél, b+, te féljél!" mondat. (Aki nem olvasta volna: egy alkalommal kutyasétáltatás közben utánunk eredt valaki, aki közel jőve "valamit" csinált egy bokor mögött, én pedig gyilkos dühvel odamentem hozzá, mondtam hogy távozzon és arcába mondtam a fenti mondatot. És NEM VOLT SZÁNDÉKOM KAPCSOLÓDNI VELE.

Akkor nem írtam le mi volt bennem, és ez valóban nem volt EMK trénerhez méltó... Ezt értem... De amit mondtam az ott és akkor koherens volt és igaz és bármikor kiállok érte és újra ezt mondanám.

De most, hogy lássátok, van bennem szándék az olvasókkal való kapcsolatra ;)

  •  Amikor azt látom, hogy mennyire nyíltan csinálja ez a pasi amit csinál, akkor dühös vagyok és kiszolgáltatottnak érzem magam, és biztonságra, normalitásra, egyértelműségre (hogy mit szabad és mit nem) és személyes felelősségvállalásra van szükségem, ezért azt kérem magamtól, hogy akkor és ott szedjem össze magam és menjek oda és mondjak bármit neki (=ne futamodjak meg).
  • Amikor arra gondolok, hogy a tizenéves lányom is szokta errefelé vinni a kutyát, akkor dühös vagyok és rémült, mert biztonságra, a családom jólétére van szükségem, ezért azt kérem magamtól, hogy ... (ugyanaz a kérés, esetleg még az is, hogy az esti otthoni beszélgetésnél meséljem el a lányomnak mi történt, és mondjam el hogy ő nem tehet róla ha ilyet lát és hogy iszkoljon onnan.)
  • Amikor azt látom, hogy ez egy viszonylag rendes környéken történik, akkor dühös és felháborodott vagyok, mert biztonságra, bizalomra, hitre lenne szükségem, ezért azt kérem magamtól, hogy akinek csak tudom, meséljem el a történetet, hogy mások is figyeljenek oda.
  • Amikor pár nap múlva megint arra megyek, és megint látom a pasast, akkor... na, akkor van az, hogy azt mondanám a kutyának, hogy "ölj"... de nem mondom, mert (már nem vagyok dühös) magabiztos vagyok és bátor, és azt kérem magamtól hogy induljak el a pasas felé. (Elindultam ő pedig villámgyorsan elszelelt. Bennem pedig elégedettség volt, mert azt láttam hogy érdemes volt az előző alkalommal beleállni a helyzetbe és nem hagyni magam áldozatszerepben.)

Van még ezen kívül más is, de szerintem ez elég ahhoz hogy lássátok mi volt a "féljél b+" mögött.

Ja, és volt még valami, ami talán másoknak hülyeségnek tűnhet (de ez belefér). Velem volt a kutya, aki fél; én tanítom "nemfélni". Én, ott nem mutathattam azt neki, hogy szaladjunk el egy "nem valós" veszély elől. Kukázhattam volna akkor az egész addigi munkámat: a belefektetett energiát, törődést, figyelmet, szeretetet, az 1000%-os jelenlétet. (Ez nagyon kapcsolódik a "hogyan mutatunk példát" embergyereknevelési kérdéshez, de az másik írás legyen.)

És ebből, meg a dühből nyertem annyi bátorságot és erőt, hogy odamentem.



A posztnál már írtam, de annyira büszke vagyok hogy ide is leírom hogyan reagált a kutya (aki akkor még kb. minden férfitól pánikolós ugatórohamot kapott): csendben jött mellettem (nem húzott és nem is maradt le), és morgott, csak morgott, olyan mélyen, hogy én is elhittem hogy megenné az ürgét.

Tanultam-e ebből a helyzetből valamit?
Naná, mindenből tanulunk valamit és minden helyzet EMK-s helyzet :D

  • Megéreztem újra, ahogy már évek óta, hogy mennyire építő az amikor kiállok magamért vagy valami számomra fontosért (önbizalom, önértékelés, bátorság, hit, bizalom).
  • Tapasztaltam, hogy az erő és a bátorság igenis elérheti a célját.
  • Azt is, milyen egy másik élőlénnyel összekapcsolódni, még ha az nem is ember, hanem egy kutya. Azt hiszem ő kapcsolódott hozzám, és jobban értett mint én magamat...
  • Azt is megláttam, hogy az EMK szabadsága az, hogy ha nem választom (ezt a nyelvet), nem kell magam elítélni, és mások sem ítélhetnek el. (Legfeljebb kifejezhetik értetlenségüket vagy nemtetszésüket.)


Folytatás itt, az "EMK-s élményekről"








2 megjegyzés:

  1. Ovasván ezt a bejegyzést elégedettséget és büszkeséget érzek, mert őszinteséget, magunkért való kiállást, példamutatást, megélt tudást, önbecsülést ést fejlődést látok. Köszönöm!

    VálaszTörlés
  2. De jó h. idekeveredtem. Köszi . Én speciel a bátorságból és kitartásból (EMK kapcsán) a példamutatást !

    VálaszTörlés