2015. július 9., csütörtök

"Szörfözni az Élet hullámain" - a kutya aki örökbefogadott engem 9.

"... ez a kutya örökbefogadott téged" - mondta Jean-Luc Deconinck, aki beleérző ember, amúgy integrál-pszichoterapeuta, szupervizor, haptoterapeuta, aquatherapeuta (és más egyéb).




Nehéz különválasztanom a posztokat: melyik kutyás, melyik EMK... Az EMK és a haptonómia is egy életforma, egy életszemlélet: az erőszakmentesség, figyelem, jelenlét, szeretet és egyenrangúság folyamatos megélése.
Ezért nekem kutyázás közben is vannak EMK-val kapcsolatos gondolataim, illetve átfűzöm gondolatban az ember-szituációkra a kutyával tapasztaltakat. Sokat tanulok ebből, szerintem az elmúlt 10 hónap során többet fejlődtem mindenben, mint eddig együttvéve.
Ezt a posztot mégis a kutyázásnak szánom, mert...

Aki olvas, tudja, hogy Elic egy problémás kutya, akit tavaly szeptemberben fogadtuk be. A félelmi agresszió amit tapasztaltunk nála, megrendítette az egész családunkat: mindannyian tudtuk, hogy ebből ki kell hozni a kutyát, hiszen így nem lehet élni. Neki sem, mert félelemben élni szörnyű és nekünk sem, mert nem akarunk mi is félni (és gyomorgörccsel menni sétálni, hogy éppen mitől kap idegrohamot a kutya). Gyakorlatilag mindentől félt és agresszióval reagált az idegenekre, biciklisekre, motorosokra, hajléktalanokra, büdösekre, részegekre saaaatööööööbbiiiiiiii... Kis térbe beszorítva kitámadott, minket védve kitámadott és még sorolhatnám...

Hatalmas utat tettünk meg eddig, de van még feladat... az biztos, hogy a hosszú útra reményt kaptunk, mert látjuk mennyire intelligens és tanulékony a kutyánk, milyen könnyen átnevelhető, rátanítható dolgokra. Kb. év eleje óta tudatosan viszem bele nehéz szituációkba (akkor éreztem hogy már terhelhető), és legtöbbször megerősödve jövünk ki belőle. Volt egy-egy kudarc, de sokkal ritkábban mint vártam.

Az egyik nehéz feladat Elic számára, hogy én társasági ember vagyok, sok ember jár hozzám külön-külön és csoportosan is. Ezt a budapesti otthonunkban már tökélyre fejlesztettük.
Nehezítettem a feladaton, és meghirdettem egy pikniket (PYKNYK) a kertünkben kisgyerekes ismerőseink számára. Ilyen találkozók minden évben vannak nálunk, de a kutya számára ez új helyzet volt.



Lélekben felkészülten, jutalomfalatos tasimat megpakolva vártuk a vendégeket.
Jelentem, a kutya négyes fölére vizsgázott nálam (szigorú tanár hírében állok amúgy).
Ahogy kell, a kapunál megugatott mindenkit, aztán amikor beengedtük akkor már nem volt "érdekes".
Legtöbbször feküdt a népek között az árnyékban és lihegett, mert kb. 50 fok volt...
Nem kunyerált, nem lopott a földön lévő dobozokból.
A kerítésen belül maradt, pedig a kapu végig nyitva volt.

Volt két necces helyzet, egyszer az egyik kislányról azt gondolta a kutya hogy lehet vele játszani és gátolt harapdálásba kezdett volna ahogy a mi kezünkkel szokta, de én másképp gondoltam, úgyhogy leállítottam (a kislány csak meglepődött, a szülőjét kellett utána megnyugtatni), később pedig az egyik kisfiú gondolta hogy rátenyerel-rámászik a kutyára, amit ő nem akart... Az igazi "odakapás" lett  volna, de már rutinos vagyok "résen levésben" és még időben közbeléptem (a kutyánál) és a kisfiú édesanyja is észlelte a problémát és megbeszélte a gyerekével, ezért ez kölcsönös tanulságokkal zárult.


Amikor a télen kutyasuliba jártunk, látható volt mennyire elfáradt a kutya másfél órás terheléstől (= más kutyákkal és emberekkel egy pályán lenni), állandóan ment a hasa, túl volt stresszelve...



Ehhez képest tegnap hozta amit szerintem kell: a kisgyerekekkel együtt fáradt el. Amikor ők nyűgösködni kezdtek délután 2-3 felé, akkor látszott a kutyán is hogy egyre nyomottabb: többször vonult félre, jobban "menekült" a gyerekek elől. De addigra már szedelőzködni kezdtek, lassan a vihar szele is érkezett, úgyhogy fél 5 körül lassan elmentek a vendégek.



Egy család maradt velünk tovább, de ez a kutyát már láthatóan nem zavarta, a házban az asztal alatt nem érdekelte őt semmi és senki (se a vihar se a gyerekek).

És hogy mennyire merült ki? Mint mi mindannyian: az utolsó vendég távozása után és egy betolakodó kutya elűzése után (halljátok ezt?!?!) kb. este 7-től reggelig mozdulatlanul fekve hortyogott. Na jó nem, 8-kor azért befalta a kaját amit elétettem...

"Ez az én házam!"

Amikor arra gondolok, hogy milyen jól sikerült a program a kutya fejlődése szempontjából IS, akkor elégedett és hálás vagyok, mert együttmáködést, figyelmet, megértést tapasztaltam. Köszönöm Emma lányomnak, aki végig 7 éveshez méltóan viselkedett, mindenkit figyelve, segítve volt jelen. Köszönöm a vendégeknek, akik a jelenlétüket, türelmüket, bátorságukat és hitüket adták a feladatba. És köszönöm magamnak a bátorságot, hitet, elszántságot és szeretetet, amivel mások felé tudok fordulni. (És magam felé is, de az most nem a téma.)

És hogy a címhez is kapcsolódjak: már látom hogy fog ez a kutya szörfözni a boldog élete hullámain, ha egyszer sikerül kikapaszkodnia a felszínre...


(Az idézet fr. Christian Rajendram jezsuita szerzetes EMK trénertől származik, aki így határozta meg, hogy mit jelent számára az Erőszakmentes Komunikáció.)



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése