2015. október 25., vasárnap

Egy év elmúlt... - a kutya, aki örökbefogadott engem 11.

"... ez a kutya örökbefogadott téged" - mondta Jean-Luc Deconinck, aki beleérző ember, amúgy integrál-pszichoterapeuta, szupervizor, haptoterapeuta, aquatherapeuta (és más egyéb).

Már megint rólam beszél... Pff.

Majdnem egy hónapja volt egy éve, hogy Klára elfuvarozta hozzánk Elicet. Akkor nem sejtettük hogy mennyire nehéz lesz, hogy mennyit fogunk sírni, kínlódni egymással (emberek és kutya).


Aznap, amikor érkezett

Félelmetes, mikor a családi kutya nekiugrik a férjednek amikor az kimerészkedik a vécéről... Amikor, ha nem figyelsz tényleg ezer százalékosan, nekiugrik a járókelőknek... férfiaknak - ha bármilyenek, nőknek is ha van náluk szatyor, bőrönd vagy esernyő, babakocsiknak... Félelmetes, fájdalmas és tarthatatlan.
Visszagondolva látom az apró lépéseket, a haladást - meg néha a visszalépéseket.
Emmától még ezt is tűrte

Álomkutyát kaptunk amúgy: alkalmazkodik a helyzetekhez (feltéve hogy nem félelmetesek...): ha kell egész nap hever, de ha a kertben vagyunk, egész nap matat. Cuki mint egy cica: bújik, dörgölődzik. Hónaljkutya és öleb. Imádja a gyerekeket, és mára már megtanulta, hogyan menjen odébb ha sok neki a társaság. Nem rág, nem tombol, nem rombol. Kulturáltan játszik. Alig ugat. Nem kunyerál. Odébbküldhető.
Hercegnő, ha vizes a fű, a szélén tipegve végzi el a dolgát. Ha zuhog, alig hajlandó kimenni, néha fel is kell venni :D (Azért annyira nem kicsi hogy ez könnyű legyen.)

Ő egyre jobban van... nemsokára pár napot "penzióban" tölt, ezért végiggondoltam mennyi vezényszót ismer... végiggondoltam mennyire szociabilis már... végiggondoltam mitől nem fél már...
Formálás alatt mindketten

Eleget rohangáltam...

Öleb, aki magától nem megy fel a kanapéra, csak ha a neveletlen gazda hívja ;)

Ha a gazdám itt ül, mit tehetek...?
"Így is lehet tanítani"

Mi meg - mert bátrak, erősek vagyunk és szeretjük egymást és őt, majd kiheverjük a kezdeti traumákat. A kurvaanyázásokat, amiket a járókelőktől kaptunk, az ijedtségeket, a félelmet.

Amikor arra gondolok, milyen sokat tanultunk, fejlődtünk családként és külön-külön individuumként is a kutya érkezésével, akkor hálás vagyok, mert a közös értékrendre és közös élményekre, együtt-tanulásra (ha van ilyen) irányuló szükségleteim kielégültek. Köszönöm a családomnak hogy ezt vállalta és folyamatosan viszi.
Rengeteget megtudtam szakemberként a félelemről: a kutya - aki szerintem megtestesült tudatalatti - mutatott nekem olyanokat, amiket sose láttam, mert embernél jóval nehezebb felfedezni.
Rengeteget tanultam a gyerekeimről: néztem, ahogy Juli minden áldott reggel felkel és hóban-fagyban-esőben rendületlenül leviszi a kutyát, elvégzi vele kétszer az alaptanfolyamot... Emmát, ahogy elképesztően gyengéden és bizalommal telve lefekszik a kutya mellé a koszos földre hogy megmondja neki: "szeretlek"... a férjemet, aki egy idő után maga kérte hogy ő vihesse este Elicet, és egyre bátrabban engedte el, végül szeptember közepe óta a nyitott futtatóra is viszi...
Magamról mit tanultam? Azt hiszem az egy másik poszt témája lesz... (mert inkább EMK)

Julinak (aki elmondhatatlan hős a szememben) Báji Rita gratulál az alapfok elvégzése után


Amit a kutyától kaptam... hogy bármit csinálok, bármilyen vagyok, lehet szeretni. Ez nyálasan hangzik, de inkább szomorú... Én már 15 éve tudom és gyakorlom ezt, mert volt szerencsém olyan pasit találni, aki ezt tudja adni. De rengetegszer hallom a hozzám fordulóktól: őket "nem szerették", "nem szeretik", "csak akkor szeretik, ha...", ők "nem szerethetők", "nem szeretik magukat"...
A szeretet alapszükséglet, anélkül előbb-utóbb meghalunk. Ezért javaslom, aki csak tud, fogadjon örökbe kutyát. Vagy legyen ideiglenes befogadó.

Kedvenc mondatom, ami mindig "vissza tudott lelkesíteni" ha el voltam keseredve: "könnyű egy ismert múltú kutyával, de nektek..."
Innen szép nyerni, és azt hiszem nyertünk mindannyian. Azokkal is, akiktől eltávolodtunk a "kutya miatt"... legalább kibújt a szög a zsákból és tudjuk mihez tartsuk magunkat.

Amióta jártunk náluk kutyát sétáltatni és Elic örökbefogadása óta szeretettel támogatjuk (pénz, gyógyszer) a Futrinka Egyesületet. Ha van felesleges takaród, gyógyszered, pórázod, szájkosarad, kutyakajád vagy bármid, akkor javaslom, támogasd őket:
Futrinka Egyesület Alap Tevékenységi Csoport
(olvasni is rossz: "esélytelen" keverékeket ment ez a csoport... ha valaki olyan mint én, nem tudja elviselni hogy van "esélytelenség"...)
www.futrinkautca.hu

Sokat segítettek magunk, a kutyák és a saját kutyánk megismerésében a Népszigeti kutyaiskolán, szeretettel ajánlom őket is.

És már megint túl sokat írtam, ezért ide idézem befejezésül Sohonyai Attila versét:

A kutya szeme

Pőre, homályos volt a reggel,
párás tekintetű, mint a felébredő ember.
A monoton körforgás kezdetét vette,
egész napos oda-vissza: család, út, munkahely.
S ebben a sietésben
a várónál egy kutya a lábamhoz hevert. –
bicebóca, összetört szeretet.
Nem voltam neki már én sem más;
verés, szenvedés, értetlen elutasítás.

( /hisz majmoktól át nem örökölt gén
a kölcsönös viszonzás./

Mert akit állat szeret, neki minden ölébe hullt,
akit állat befogad, az örök társat kap otthonul.
Akit állat véd, erősebb, mint bármely törvény –
talaj menti gaz, ki visszaéli az állat szeretetét.

Ördögök húzzanak zenét mindegyik gerincén,
kik ellökik az állatot, megcsonkítják létét.
Tapassza homlokát vonatok alá,
bánjon el vele az élet hasonlóképp! )

…a kutya csak néz, néz, s olvasom tekintetét:
„nincs kegyetlenebb világ, mint a miénk” – hajtja rá fejét.
Ahogyan ételt teszek elé, méreget: minden falattal
én vagyok nyugodtabb, s ő egyre éhesebb.






Barátság... 1. - napi EMK

A barátság egy szükséglet. De ahogy eddigi életem során tapasztaltam, mindenkinek mást jelent.
Nemrég valaki (egy barátnőm :D ) úgy definiálta, hogy a barátság az amikor elfogadod a másikat olyannak amilyen, nem kritizálod, segíted ahogy tudod. Én még azt hozzátettem, hogy és őszinte vagy, mindig.

Ezen elgondolkodtam, és azt láttam, hogy sokszor vannak "barátságos pillanatok" az életünkben: amikor nem arról van szó, hogy országosan és örökre barátok vagyunk, de ott, abban a pillanatban "összetalálkozunk"...

Nem tudom, a két dolog ugyanaz-e, de nem is szeretnék filozofálni (legutáltabb tárgyam volt, bárhol tanultam eddig), csak pár képet mutatni és pár "barátságos pillanatot" felidézni.

1. epizód: Emmával a Margitszigeten
Hétfőn iskolaszünet volt (a poszt eredetileg szeptember elején íródott, mostanra sikerült befejezni). Emma jött velem dolgozni, majd hazafelé megegyeztünk, hogy kibuszozunk a Margitszigetre, majd onnan hazasétálunk.
Csodálatos napsütésben, mezítláb a füvön, gesztenyét, makkot és platántermést gyűjtöttünk. Napoztunk... melegíttettük a fenekünket a nappal... Bolondoztunk, mert volt idő, lehetőség és tér.
Emma egy bottal jó nagyokat ütött a platán terméseibe... nyár elején még alig találta el, most meg szinte mindig (amikor nem néztem oda).


Mezítláb a parkban...

A közös "kedvenc virágunk" díjas

Ez az én színem

Játék a pocsolyában...



A "fenekes pad", Emma mellett az "ütőbot"

Ezen az ágon én is hintáztam hátulgombolós koromban...

Mókust is láttunk és figyeltünk (volt rá időnk)

A Japánkertnél már szomjasak voltunk friss vízre

"Ez gyönyörű, mama!"


Mocsári hibiszkusz
Fáradtan értünk haza vacsorára... de egy egész napot együtt töltöttünk, békességben, nyugalomban. És bizonyos pillanatokban úgy éreztem, "igen, nekem ez a kiscsaj a barátom!"

Folyt. köv.