2016. március 21., hétfő

Megy a csiga hazafelé - Csákányospusztáról Óbarokra (4.)

Eddigi életem legszörnyűbb reggele volt a szombati indulás...
1. Mindenütt izomlázam volt, húzott-nyomott az öreglyukamtól a lábujjaiimig mindenem...
2. Annyira haza akartam érni, hogy "demánazonnalnemakarokgyalogolniérte"... Nyűgös voltam, na.

és 3. amiről még nem is tudhattam amikor elindultunk...
A kék jelzés átvezetett (volna) minket egy tanyán... Ezt nem tudtuk, mert a jelzés egyszercsak eltűnt... Majd nekünk rontott kb. 8 mindenféle kutya, komondortól a kaukázusi keveréken át a foxi keverékig...
Hogy ép bőrrel megúsztuk (szó szerint!), hálás lehetek mindenekelőtt az univerzumnak, mert kijártam a kikvez-t, így némi fogalmam volt a kutyákról, aztán a saját kutyámnak, aki most érezte hogy nekem kell főnöknek lennem különben meghalunk, mert végig csinálta amit mondtam... Aztán a hangomnak, ami elég félelmetes bír lenni ha kieresztem... Egy szó mint száz, végül kihátráltunk a helyzetből (szintén szó szerint), de ott álltunk a puszta közepén, hogy merre menjünk, hiszen arra megy az út... Sokadszor is hála a férjemnek, most a turista szoftver telepítéséért (nem mertem lehajolni és levenni a hátizsákomat a papírtérképért), mert abból láttam, hogy ha visszamegyünk amerről jöttünk, akkor a kocsiúton is keresztezzük a kék jelzést. Úgyhogy visszamentünk jó 20 percnyit és újraindultunk. Elölről is összetalálkoztunk a tanyával és a kutyákkal, de addigra már felszerelkeztem két rohadt vastag bottal és telepakoltam kővel a kabátomat.
Ismét elhaladtunk, ismét őrjöngve rohantak nekünk, de mostmár volt botom, nem féltem annyira és sokkal jobban éreztem magam, mert lakott részen voltunk.

Ez az a bizonyos tanya


Apropó: SENKI, SENKI és ismétlem SENKI nem nézett ki, nem jött ki a háza tornácára hogy megnézze miért őrjöng ott egy nő az út közepén. Hogy hallották-e? Tuti. Szerintem egy faluban szombat reggel fél 8-kor nem tipikus hogy valaki ordít mint egy állat hogy "takarodjvisszarohadtdöghaidejösszagyonverlek" és mindezt végtelenített üzemmódban teszi...
Az a 200 méter volt életem egyik legnehezebb útja. Elic közben meghasonlott, én ordítottam, hadonásztam, ő meg ettől alapból fél szegény... De valahogy leesett neki hogy nem őt akarom bántani.

Ezután már nem eresztettem a botomat, és viszonylag eseménytelenül telt az út addig, amíg a Szárligeti vasútállomásnál összetalálkoztunk Fruzsival.

Ez a bezárt étterem, ahonnan a túra valójában indul

Szárliget, Fő tér

Végre lett közös kutyás-túrás képünk, sőt: kutyás-túrás-botos-művigyoros. Ugye emberes botom van? A kutya szerintem kiszimatolta a Fruzsi-hozta reggeli lehetőségét, azért figyel annyira, mint Leczki Sarolta kutyái :D (Amúgy nem szokott...)

Zsebemben a virsli
Fruzsi majd elmondja miért csatlakozott hozzám, ez az ő dolga. De nekem megváltás volt, ez biztos. Fáradtan, csapzottan, nyúzottan érkeztem a találkahelyre... Amikor érzed hogy ez jó, de abban a pillanatban nem tudod látni csak a nyűgjét. Igen, mentem ennyit, igen, kutyával, igen, király. DE érjek már haza és tuti hogy nem megyek a következő évszázadban egy lépést se sehová és pláne nem kutyával...
Valódi segítséget kaptam azzal hogy együtt jöhettünk, mert számos szükségletem nagyon miákolt már (támogatás, szeretet, közös értékrend, együttérzés, megértés...................................), köszönöm, Fruzsi!

Együtt jönni azért is kellemesebb volt, mert több szem többet lát, nemcsak nekem kellett mindenre figyelnem. Ez nagy megkönnyebbülés volt. A túra alatt talán ez volt a legnehezebb, a figyelmem koncentrálása magamra, a kutyára, az útra, a táskára, a jelzésekre, a szembejövőkre...

Fruzsi kutyás-botos, mert a botot kabalából megőriztük
Mentünk, mentünk, mindig reménykedve hogy az utolsó emelkedő következik... És hogy nem lesz sár. (Volt.)

Aztán Nagyegyháza előtt (Óbarok csatolt települése!) elbúcsúztunk a kék jelzéstől. Szomorú vagyok és hiányérzetem van, mert a hülye felfestés miatt másik úton mentem Csákányospusztára és elkerültem a Rockenbauer Pál emlékfát. Pedig az ő munkássága fontos volt az életemben: sokat tanultam a műsoraiból, a természettudományos műveltségemet megalapozta és gazdagította. (Nemcsak a "kéktúra filmet" forgatták, hanem számos másikat is!) A Másfélmillió lépés Magyarországon a kedvenc sorozatom volt: a "túrás fíling", a szabadság, az erdő, a hegyek-völgyek-puszták szeretetét (közös értékrendet) kaptam belőle. Köszönöm, Rockenbauer Pál :)
(És most ahogy visszaolvasom, gondolok bele, hogy nemcsak az én életem ez, hanem rajtam keresztül a gyerekeimé is... és milyen szép ez a folytonosság...)

Itt áttértünk a kékről a pirosra. "Szervusz, kék!" - mondtuk mindketten.
Megvan-e az érzés, amikor már majdnem otthon vagy és akkor a felszabadultság helyett azt érzed, hogy mostmár elég, és akkor szorít legjobban a cipő és akkor legnehezebb a táska? Na, ilyen volt...




Egy ház napelemekkel, Nagyegyházán


Családunk nőtagjainak kedvenc növénye a zöld hunyor

Ez már ismerős erdő

Aztán eljött ez is: a patak és a szikla, ahová gyakran kirándulunk.
A pataknál már Elic is érzett valamit, mert mindig elfutott őrült iramban.

A technika
A "barki sziklák"
És aztán hazaértünk, minden fogadóbizottságnál korábban: 11:45-kor. 13,67 km-t tettünk meg 4 óra 36 perc alatt. 






Köszönöm Fruzsinak a jelenlétét. A többieknek köszönöm a támogatást. Velem futó barátnőmnek a közös értékrendet. És mindenkinek mindent, amit kaptam. (Világbéke.)






Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése