2016. március 16., szerda

Megy a csiga hazafelé - Csókakőről Gántra

Éjjel arra ébredtünk hogy más vendégek is érkeztek a házba... A kutya fél óráig cirkuszolt csak, nem vitte túlzásba csak már aludtam volna...
Amikor reggel kivittem... hát azt hittem belém fagy a teám olyan hideg volt. A hegyen, hatkor... brrroá. Kezdtem berezelni, mert csak a vékony bélelt széldzsekimet hoztam. Mondjuk már mindegy volt.
Elindultunk, tracker alkalmazás beizzítva, én meg kb. 50 méter után már elfáradtam, kaptató végig felfelé. Nem baj, legalább a teámat se tudom elővenni, mert ahhoz le kéne venni a hátizsákot, de nincs hová mert minden latyak-sár-hó. (Minden nagy sárnál Borira gondoltam :) )

Megvolt az első áldozat: elfogadtam hogy nem tudok felmenni a csókakői várhoz. Csúszós és nagyon meredek fával megerősített lépcsők vezettek fel, feljebb közvetlenül a sziklapárkányon. Akkor se mentem volna fel, ha le tudtam volna tenni valahová a hátizsákot...

Majdnem a 2/3 szakaszon hóban meneteltünk, hatalmas sárban. Bőrünkön tapasztaltuk a tavaszt: az olvadás a nyakunkba csöpögött. Nyomorult érzés volt, de ugyanakkor megható: ezt rajtunk kívül senki se látta. Se ember, se autó, csak vadnyomok.

Egy szakaszon fakitermelés nyomán akkora keréknyomok voltak, hogy eltűnt benne a kutya... Sáááár... tenger.
Egy ugrásnál lábszárközépig süllyedtem, szevasz piros bakancs. Viszont vízálló, köszi teflon :) A talpa is alig csúszik, ennek köszönhető, hogy a gatyám csak combig volt sáros, a fenekemen nem. Az erdőben az avar alatt is felázott a föld, aki most indul figyeljen erre. Hehe, jelentkezzen nálam dilibogyóért...

Aztán kisütött a nap. Gyerekek... fantasztikus élmény! Lefényképeztem az árnyékomat :)  
Találtunk olyan táblákat, ahol mutatta hol vagyunk éppen. Segített kibírni és lelkesedni.
Nagy nehezen az is eljött, hogy találtunk egy pihenőhelyet. Akkor kezdtem érezni a lábam, gyorsan le is ültünk.  (ld. kép zokni nélkül)
Innen már nem messze volt a falu, ahová megérkezve és a szobánkat elfoglalva a kutya két órát ájultan aludt olyan hangosan horkolva, hogy én nem tudtam aludni.

Táv: 16,1 km 5 óra 22 perc alatt
Szerintem király, valamiért azt hittem lassabbak leszünk.

Elic: élvezte az erdőt, szimatolást, szabadságot. Cipelte a táskáját végig, meg se kottyant neki. Elfáradt, ami abból látszott, hogy a faluba érve elég félős lett, a biciklis bácsira meg morgott mint a veszedelem. Megérkezve végighorkolta a délutánt, csak kézből evett. Most megint horkol...

Szállás: Gránás turistaszálló, olcsó, rendes, sajat furdoszobaval. Két teakonyha van, felszerelve.
Kaja: a t.szállóval azonos az étterem tulaja is. Gombaleves oké, sült hús krumplival szintén. Reggelire elcsomagoltattam a maradékot. Az étterembe lehet vinni kutyát. (Én nem akartam ribilliót, úgyhogy a szobában hagytam).

Én: csak jöttem mint a gép. Közben csodáltam a testem, hogy ilyen mérhetetlen elhanyagolás ellenére ezt még tudja. Le a kalappal már megint a természet előtt. A vércukrom jobb mint újkorában...
Elővettem a félelem témát többször útközben, és láttam magam ahogy másoknak mondom hogy nem kell előre félni... eszembe jutott a nagyanyám mondása is, hogy nézz fel. És aztán már nem féltem, csak mentem és fényképeztem, hogy ti is láthassátok.
A kutya végig velem volt, hallgatott rám, eszembe jutott amit mondtak a bűvös 30 méterről. (Hogy ha jól kötődik akkor ezen a távon túl láthatatlan fonál húzza utánam.) Tényleg nem akart elveszíteni.

Azt hiszem mostmár eleget pötyögtem, folytatás holnap!

Sok puszi a családomnak, a velem futóknak és a lélekben velem tartóknak.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése