2016. június 29., szerda

Futni magam felé 3. - Amikor valami átbillen... Napi EMK sorozat

[Szögletes zárójelben a processzeket láthatjátok, amelyek zsiráf-üzemmódban repkedtek a fejemben.]


Köszönöm a biztatásokat mindenkinek! Nagyon köszönöm, tényleg.
A fizikai teljesítményhez nem, az elinduláshoz - mert minden az én fejemben/szívemben/lelkemben dől el - viszont kell biztatás :)))
[Elégedettség, remény... holnap is megyek.]

Más csak elindul futni. Nekem összekészülni: vércukormérés, inzulin, gyógyszer, kaja... 10 perc. Jutidarabolás 3 perc... [és nincs is rá szükség ;) Megkönnyebbülés, felismerés, egyszerűség szükséglettel. Holnap nem darabolok.] Öltözés, mindent magamra akasztgatni 5 perc...
Már 20 percnél járok... ááááááááááá... a szöszmörgés nem az én formám... [Talán türelemre volna szükségem? Köszi, ez nem cselekedhető, gondolkodj tovább... Nem, nem türelem ez, belátás... oké. Később gondolkodunk rajta.]

Elindulunk: már fentről futok, mert itt legalább jó az út. A kocsiknak nem annyira, de a cipőmnek igen. Apropó, [köszönöm magamnak, hogy megvettem ezt a cipőt még szeptemberben, mert remek benne túrázni és futni is. Erősen szupinált, hogy a szétnyomorgatott bokaszalagjaimat kímélje. Kíméli is. Nagyon kényelmes és biztonságos.]


Jó korán ébredtünk, még éppen most bukkan át a nap a hegy felett. Minden vizes. És csúszik. Nem baj.

Mai részcélom: annyit futni, amennyit csak bírok. Jelentem, megvalósítottam. Nagyon figyeltem a "már nem bírom" jelzést: a szívdobbanásokat (örökölt szívbetegségem van), a vércukor ingadozást, a lábamat, a gerincemet (porckorongsérv)... tovább nem is sorolom. És közben számoltam is... [elégedettség és elismerés magamnak, hogy ezt így egyszerre tudom. Multitaszking, hajrá!]
Tartottam az 50-50 formulámat, mert eddig bejött, csak a gyaloglás 50-je jobban közelített az 50-hez :))))
Viszonylag sokat "nem gyalogoltam"... azért amikor úgy futsz mint egy hógolyó... az nem biztos hogy futás. De nem is gyaloglás! Úgyhogy futás - gyaloglás - futás kombó ment, mellé némi kardiós gimnasztika, hogy a szívemet is eddzem.
Már kezdem ismerni a tájat, és megint Melusra gondolva: ma már kinéztem oldalra és láttam milyen szép az erdő. (Amit amúgy tudok, csak most nem vettem észre.)

(A képeket a célnál készítettem, nem útközben.)



Távolban egy bakugró kutya


Nem tudom jó eredmény-e, ma Juli 3 perc múlva érkezett meg utánam. Tegnap hamarabb.




Visszament megnézni hol marad Juli

Kis pihenés és a napi teendők átbeszélése után (aki csodálkozik hogy nálunk rendben mennek a dolgok, hát ezért. Mindent átbeszélünk, rágunk és újrabeszélünk) újraizzítottam a beszélő gépemet (nem értem minek beszél ha nem hallom?!) és elindultunk visszafelé.
[Itt még befigyel az, hogy a mostani első kérésemnél, ami a patakhozfutás volt, az is szempont volt, hogy semmilyen anyagi befektetést igénylő dolog ne legyen benne. Itt az egyszerűség, realitásérzék volt a szükségletem, ezért csak mobilos alkalmazásokat használok, semmi pénzes kütyüt nem. Visszafelé gondoltam szeretettel Varró Gyulára, akivel egy Szigetkör két éve 1,5 óra volt, annyira figyelt a pulzusomra - hálás vagyok neki a figyelemért és a profizmusáért.]

Hazafelé a részcélom az volt, hogy futni és futni. És futottam. Na oké, hógolyó stílusban, de akkor is. Csak ott nem, ahol nagyon ferde volt vagy csúszott. Vicces hogy az idő ugyanannyi... szóval nem futok valami gyorsan :)))))
Ne írjátok vigasztalásul hogy nem baj, mert szerintem sem és [elégedett vagyok, mert kielégült a hitelesség (magam felé, nem kifelé, hogy amit mondok azt megteszem, de legalábbis erősen próbálom) és erő iránti szükségletem, ezt köszönöm magamnak, Julinak meg azt hogy segít ebben a jelenlétével. - vagyis ez a támogatás és jelenlét szükségletem.]

Napok óta érezzük hogy büdös a kutya, ami amúgy nem szokása... hát ja, erdőben számos lehetőség van hemperegni. Na, ma valami nagyon ocsmány broáfos cuccba hempergett bele, úgyhogy fürdés lesz... nyihihihihiiii. Majd csinálunk ázottkutya-fotót, hogy ti is vigyoroghassatok rajta. Ha már ilyen "kutya", hogy szarba hempereg. Blöööööeeee.

Kutyaláb: figyeljük hogy változik-e. Egyelőre jól fut vele, néha háromlábazik, de tényleg csak néha. Azért kikerestem egy bicskei állatorvost. Remélem nem kell kihívnom...

Néhány kép visszafeléről, a napot még mindig leelőztük vagy csak magas a hegy...



Ez az én árnyékom, kezemben egy köteg csalán. Erről holnap írok. Szabadságszobor-utánzat akart lenni, de nem lett :))))))



Azt még le akarom írni, hogy a reggeli (ami a nap legrosszabbja szokott lenni) vércukormérésnél megdöbbentem, mert megint alacsonyabb mint a tegnapi, pedig az éjszakai inzulinomat a tegnapi eredmények miatt megfeleztem. Ennyit jelent a mozgás.
(És nem iszom "csaktelefononmegrendelhető" "csodateát" vagy nem szedek "csodakapszulát"...)

Viszlát holnap! [szándéknyilatkozat - a pillanatnyi állapotom szerint-, nem ígéret]

2016. június 28., kedd

Futni magam felé 2. - Célok, amik megvalósíthatók... Napi EMK sorozat

Ma Juli szerint sokkal gyorsabban és többet futottam mint gyalogoltam...
Naigen: neki nem árultam el a tervem nehogy leégjek, hogy 50 lépés futás, 50 lépés gyaloglás.

Ez az amikor neked süt a nap (más nem volt ott)

Jó, azért nem volt ez nagyon kiforrott terv, inkább csak "lehethogy"-gondolat. Aztán lett. Volt olyan is hogy ment 100 lépés futás :))))

Azért ez tényleg 42 - Emma szerint 41 :)))


(Igen, tudom másoknak ez nem vicces, de én éveken át heti 4 délutánt futottam végig, hol a focipályán, hol körülötte... most meg lepény vagyok, na. De élő lepény legalább, ahogy már tegnap megállapítottam. Annyira élő, hogy eléggé sikítottam mikor a patakhoz érve lenyújtottam a vádlimat... És miközben sikítottam, eszembe jutott amit Melus posztolt nemrég hogy mennyire kikapcsol futás közben... najóhavermennyémá')

A táv ugyanaz: oda 1 km, vissza 1 km. Visszafelé kicsit rövidebb, mert a bekötőútnál meg kell állni. Mindig van valami érdekes, egy kismadár a földön vagy a rózsabogarak a gyalogbodzán. És akkor már ha megállok, leállítom a kütyüt, mert úgy igazságos.

Feketerigó fióka lapul

Rózsabogarak a gyalogbodzán

Két zacskó sörösdoboz
A vége után a hegyre felfelé már nagyon szenvedtünk mert meleg lett.

A kutya sántít a bal hátsó lábára, és észrevettünk a bal mancsán egy piros duzzanatot. Sokat nyalogatja, ha rosszabbodik, keresünk egy közeli állatorvost. Remélem nem toklász...
De azért rohan, persze, előre. Többször majdnem elgázolt, ahogy kirobbant a bokorból. És nem evett meg egy széncinke fiókát, ami igencsak dicséretes, kérem. Pont falatnyi volt ugyanis. De kapott helyette sajtot. Szerintem sajnálta azért kicsit.

Elic a figyelem szobra ha ott a jutitartó...
És a napi "okoskodás", mert én állandóan okoskodok, csak hogy tudjátok. Akit zavar(ok), lapozzon :))))

Fentebb írtam az 50-50-es napi célomat.
Megvalósíthatónak tűnt amikor kigondoltam. Amikor elkezdtem és közben is figyeltem és megvalósítható volt a valóságban is.
Mit tettem volna, ha azt látom hogy nem tudom csinálni?
Módosítottam volna, "igény szerint", gyanítom lefelé.
Miért? Mert nem a cél nekem a fontos, hanem hogy magammal legyek. Lássam értékeljem és változtassam a szükségleteimnek megfelelően hogy mit bírok.

Ma például sokkal kevesebb gugolást csináltam, mert tegnap este "éreztem" a térdem. Hiába akarok én valamit, ha csak kínlódva tudom megtenni. Kín = erőszak a testemen. És ahogy tegnap írtam, én pont most tanulom hogyan kell kímélettel, figyelemmel és szeretettel fordulni a testem felé. Akkor miért erőltetném meg?

Sokszor látom, hogy emberek erőnek erejével végigvisznek valamit, nem és nem értékelik a dolgokat útközben, nemésnem korrigálják a célt, akkor sem, ha látják hogy nem megy... vagy éppen nem tűznek ki elérhető részcélokat, csak valami elérhetetlen végcélt... és belebuknak. Mert útközben elvész a lelkesedés, elvész az energia, az öröm.

Valaki azt írta a tegnapi naphoz, hogy "pár hét múlva kétszer futod le ugyanazt a távot"... Köszi :) Remélem eljutok a pár hétig. Szándékom van, a többit meglátjuk.

2016. június 27., hétfő

Futni magam felé 1. - A téma az utcán hever... Napi EMK sorozat

Amikor először megkérdezték tőlem: "milyen témát hoztál?" értetlen voltam és nem tudtam mire gondolnak. Téma az ami éppen foglalkoztat, amin "dolgozni szeretnél". Konkrétan megfogalmazott, (hiányzó) szükségletek mentén megállapított, hogy megtalálhasd a "legkisebb cselekedhető lépést".

Azért merült ez fel, mert a Kompetens táborra készülve megkérdeztem a résztvevőket a témájukról és bizonytalankodnak... Kapóra jön, hogy éppen blogbejegyzést akartam írni a mai futásunkról, ami éppen az én témám része.

Nemrég ismertem fel, hogy nem tudok saját magamért tenni, mert van bennem egy gát, ami miatt nem vagyok a magam számára értékes. És mint értéktelent, mindig félretolom más, nálam értékesebb - külső - emberek miatt. Persze ha kihangosítom abszurd. De akkor is ez van...

Ezt a témát nézegetem egy ideje erről, arról, alulról, felülről.

Az én legkisebb cselekedhető lépésem az volt, hogy amíg itt vagyok (a telken), minden reggel elfutok a patakig és vissza. (És a másik hogy sokkal egészségesebben táplálkozunk, erről részletesebben a Csigatésztán írok majd.) Kellemeset a hasznossal: a kutyát is megsétáltatom közben és mindenki elégedett lehet.
Igenám, napersze. Ahogy azt Móricka elképzelte. Mert észre kellett vennem, hogy minden elképzelhető eszközzel blokkolom a reggeli indulást, amiből aztán nem lesz semmi...
És hát akkor mi a teendője egy EMK trénernek ha fontos neki a hitelesség? Nekiülünk és EMK-val megnézzük.
Milyen szükségleteim elégülnek ki amikor nemet mondok az aznapi futásra?
Előjött több érzés-szükséglet, de egyik sem volt az igazi... és amikor a nagyobbik lányom megjött a táborból, akkor rájöttem: félelem van bennem az egyedül elindulással kapcsolatban, és támogatásra és biztonságra lenne szükségem. (Milyen elgondolkodtató leírni azt hogy egy 14 éves tud adni nekem biztonságot. Kéne cikket írni az egyenrangúságról.)



Ha már így rájöttem, el is mondtam neki tegnap és meg is kértem: jöjjön el velem ma reggel a patakhoz, és legalább még pár napig, amíg bele nem szokom a dologba. És igent mondott!! Képzeljétek, kamasz aki inkább olvasna vagy zenét hallgatna és mégis leokézta a kérésemet... Köszi :)

Ma reggel a tervekkel ellentétben későn ébredtem (7 óra)... és rögtön végig is gondoltam hogy "megintnemindulunkelkésővanmárafrancba", és kezdtem feladni. Aztán lementem és teljesen lemondtam a futásról, amikor szakadni kezdett az eső... Én meg éreztem hogy felmegy a pumpám (düh) és éreztem a dacot, hogy "nehogymár, én futni akartam, b........., nem igaz hogy még az idő is ellenem van"... Ismeritek a verklit? Amikor elindul az agyamban a duma, hogy a másik a hibás, én persze nem tettem semmi rosszat, csak ő... stb.? (Megint csak abszurd kihangosítva hogy az esőre haragszom...)

És megint felismertem, mint nemrég, hogy ez az én választásom: ha dühöngök, értetlenkedek, töketlenkedek, akkor azt ÉN teszem.

Két perc múlva elállt az eső. Felöltöztem és szóltam Julinak, induljunk. 15 perc múlva úton voltunk. Beüzemeltem a rustacticot, és nekiindultam a lejtő aljától. Sok helyen nagyon csúszott, minden vizes volt, de mentünk.

Juli sétált mögöttem, néha visszanéztem és akkor integettünk egymásnak. A kutya élvezte hogy rohanhat. Én élveztem hogy látom hová lép és oda léphetek én is és azt is, hogy ugyan nyomi vagyok (fújtatok és görcsöl a lábam), de megy ez nekem.

(Nemrég volt nálam valaki, aki elmesélte hogy 1 azaz egy darab bizalmas barátja van, és nincs körülötte senki más, közeli ismerős vagy haver, akivel megoszthatná mi van vele... ez jutott most eszembe, mert amikor cammogtam, húztam a belem, vánszorogtam és görcsölt a lábam, akkor velem volt két



barátom. Csak két kilométer volt, de egyedül nem ment volna. De hogy elöl rohant az egyik és rendszeresen visszanézett hogy mi a helyzet; és hátul jött a másik - ő volt a vízcipelő is -, akinek integethettem és aki integetve mosolygott rám, aki lihegtem és izzadtam és biztosan szánalmas voltam. Az ő szavaival "elég fura"... Ha nem lennének körülöttem a lazább-erősebb kapcsolataim, ugyan hol lennék? Köszönöm, kapcsolatok! ;)   )

A mai etap nagy része nagyon tempós séta volt, de voltak 20-30-50-100 lépésnyi futások benne. Volt karmunka és gugolások, ahogy azt tudtam régen... Igen, lepény vagyok, de élő lepény :))))

Visszafelé, miközben vonszoltam magam (hazafelé lejtő ;) ) azon gondolkodtam, hogy milyen gyakran használom azt az EMK-s kifejezést hogy "kedves halott"... Pár éve elhatároztam hogy nem akarok kedves halott lenni, élni akarok. De ebben a témában nem éltem, ezt el is temettem és "jó volt úgy ahogy volt". Persze, senki se olvassa ezt úgy elfogadtam vagy elengedtem a dolgot... csak eltemettem, benyeltem. Pedig nem és nem nyelünk, köszi.

És most ahogy leírtam, ért nekem körbe a hitelesség, az egyik legfontosabb szükséglet ami vezérli az életemet... Tanulni, fejlődni (nemcsak szavak mentén, hogy "tanulásrafejlődésrevanszükségemtanítsengemmesssster"), észrevenni az ellentmondásokat (amiket az érzéseink jeleznek) és felkutatni a gyökerüket (szükségletek), és megoldani a problémát (kérés). Nem félrenézni, nem széttörni a tükröt, hanem beállni a helyzetbe, szembenézni, merésznek lenni és amikor kipukkannak a problémák, akkor érzed hogy eljött a szabadság. A félelem nélküli szabadság.

Amikor ki mered mondani hogy kövér vagy. Amikor ki mered rakni a tokás képedet a FB oldaladra. És amikor szomorúan és könnyes szemmel, de ki tudod mondani, hogy ha így folytatod, meg fogsz halni. Magunkkal dolgozni sokszor nem könnyű és nem kellemes: nehéz és fájdalmas. (Mennyivel könnyebb mást ekézni?!) De ott vannak a pillanatok, amikor eléred a köztes célodat és akkor megszólalnak a fanfárok és neked énekelnek a madarak. (A célokról majd máskor írok.)

Én ma megtettem az első lépésemet mozgás ügyben és van szándékom holnap is menni. Köszi :)




 Most látom, hogy az a kép amit Juli rólam készített, nincs meg. Nem baj, nem vesztettetek semmit, majd holnap látjátok milyen izzadt és megviselt leszek :)

De minden percét élveztem, mert csomó szükségletem kielégült. Lehet találgatni, melyek :)








2016. június 26., vasárnap

Megy a csiga hazafelé - Kutyával túrázni (5.)

Ha olyan helyen mentünk (forgalmas vagy fokozottan védett) akkor ott volt a póráz


Jó sokat vártam ezzel a bejegyzéssel... Mondhatnám hogy nem direkt, de nem volna teljesen igaz. Ez tőlem a szokottnál több energiát igényel, mert különleges a kutyámhoz fűződő viszonyom és olyanról írnék, ami nekem nagyon bensőséges... meg azért is, mert mindig amikor a kutyáról írok, akkor eszembe jut az az áldozat, amit azért hoztunk hogy ő családban élhessen, és elveszítettük ezért a családunk egyik felét (akiknek nincs őszinte szándékuk a kapcsolatra, ha nekünk kutyánk van). Úgyhogy nem könnyű, na.

Lábnál fekszik


És figyel... biztos virsli volt a kezemben... (nem)



Amit először mondanék, hogy kutyával túrázni egyedül... soha többet!
Miért?
- Falusi kutyák: végig, minden faluban halálra rémültünk mindketten az ingerszegény környezetben tartott falusi kutyáktól, többször támadtak nekünk és Elicnek páni félelmet okoztak, bár elég jól elvan más kutyákkal. De a körben visszhangzó őrjöngő kutyaugatás eléggé rémisztő, valóban.

- Szokások felülbírálása: pl. ha egy ballábas kutyának praktikus okokból jobb lábnál kell menni... automatikusan visszajön balra, viszont ott mennek az autók... elég idegölő félpercenként visszavonszolni a másik oldalra... És nemcsak egy ilyen volt... de a kutyám nem arról híres, hogy szívesen változtat egy jól bevált szokáson.

- Hároméves: a kutyák olyanok mint 3-4 éves gyerekek. Simán. Mindent mondani (jelezni) kell, újraújraújraújra... na, ez nem egy elmélyedős túra hozzávalója. Bár ez nem teljesen igaz, mert sok mindenen gondolkodtam közben, csak hegyeztem az ösztöneimet is...

- Hisztis kutya: amikor a kutyádnak vannak dilijei (pl. hogy minden idegentől bevéd és minden szálláson szétmorogja az agyát) - és persze neked ott a tizenkilós hátizsák, a hó, a sár, a fáradtság, az eltűnt jelzések-, akkor egy idő után csak nyugalmat akarsz és pokolba kívánod a hülye ötletedet a kutyás túráról.

Ez a füstölgés helye volt...


Társak voltunk az úton

 De valójában voltak megismételhetetlen tapasztalatok és élmények.

Amikor meglátom, hogy a kutyának megvan a láthatatlan póráz, svenkel mindenfelé, de csak bizonyos távolságra megy el tőlem, ha azt eléri, megáll és vár. Visszanéz és kérdez.
És érti a fejbiccentést, mert van mikor csak arra telik amikor tökig combig sárosan vonszolom magam. Vagy hogy érti a kézjelet, vagy hogy messziről is meghallja a szokásos hívó hangomat és robog vissza.
(Elic egyik hiányossága az volt hogy nem volt behívható.)

Amikor látom mennyit fejlődik pár nap alatt, és a 3. helyen már alig morog és a szembejövő turistákkal sem feltétlenül foglalkozik... Vagy amikor a kettő együtt: meglátja az erdészeti embereket messziről, morog de visszajön és hagyja hogy pórázra vegyem. (Jó, tudom, ez elvárás, de mondjuk egy éve ez elképzelhetetlen volt, mert minden idegenre kitámadott, főleg férfiakra.)

És amiért mindig mondom hogy van ebben a kutyában valami... és amiért kitartok mellette akkor is ha ennek nagy ára van...
Amikor igazán bajba kerülök és pánikba esek, akkor azonnal visszajön értem. Kétszer volt ilyen az út alatt, mindkétszer azonnal visszafordult és addig oldalgott körülöttem amíg meg nem oldódott a probléma. (Ennek a jelenségnek a kapcsán kezdett foglalkoztatni a barátság témája még tavasszal és lett belőle egy hosszú folyamat, ami nyárig tartott, számos kapcsolat és szándék aprólékos átrágása történt meg ez alatt.)

Az is fontos volt, hogy ösztönből tudja merre kell átkelni a sártengeren, latyakon, mocsáron. Egy idő után néztem hová lép és mentem utána. Így nem lett a hátam is sáros :)))

Mennék-e kutyával újra?
Egyedül nem. Vagy ha lehetőségem volna (most nincs), akkor gyakrabban rövidebb utakra igen. Hogy tanuljon és fejlődjön (és én is).

Megbántam-e hogy elindultam vele?
Ezerszer, de nem komolyan. Nagyszerű túra volt és sokat tapasztaltunk mindannyian akik benne voltunk. (Én, a kutya, a szállásadók, az egyéb vendégek...)

Volt-e hozadéka a közös túrának, kifejezetten a kutyás részének?
Volt, volt. Az egyik fentebb írt téma megszületése: a "barátságok", kapcsolatok felülvizsgálata, melynek következményei az egyértelmű határszabások és ezzel nyugalom és egyértelműség szükségleteinek megérkezése.
Aztán volt az a rész, hogy hogy oldod meg a megoldhatatlan dolgokat? Sikerül vagy nem? És minden esetben sikerült, de az is lecke volt, hogy nem feltétlenül csak a 100%-ot nevezhetjük hatékonyságnak... Van amikor már az 50 is megteszi, urambocsá' 20...
Vagy látni, hogy a kutyám mennyit bír! Előtte körbekérdeztem a kutyás ismerőseimet hogy milyen nehéz legyen a hátizsákja, lesz-e izomláza...
Hát ő aztán olyan könnyedén rohant, ugrott, mászott a hátizsákjával, hogy észre sem vette (volt néhány beakadása, de villámgyorsan rátanult hogy milyen széles lett). Sokszorakkora távot tett meg mint én, a folyamatos svenkeléssel, oda-vissza futkosással... a megérkezés után ájultan aludt 2-3 órát, de estefelé már megint aktív volt, NO IZOMLÁZ :)))

Polifoam és törölköző az ázott, sáros, fáradt kutyának



Remélem jövő tavaszra találok útitársa(ka)t és mehetünk újra egy túrára...

Harmadik társunk az út egy részén: Fruzsi









2016. június 2., csütörtök

Kapcsolatok - napi EMK sorozat

Van egy időszámítás az életemben (e.ó. = EMK óta :D ), ahonnan mérem hogy valami visszavonhatatlanul megváltozott. Először "kis valamik", aztán nagyobb volumenű dolgok is.

Az egyik legfontosabb hozadéka annak hogy EMK-t tanulok és használok az emberi kapcsolataimban bekövetkezett változás.

Az elején sok olyat hallottam a tréneremtől, amitől ha nem lett volna kifizetve a tanfolyam, vettem volna a kalapom és húzok el... Olyanokat, hogy "más érzéseiért nem vagyok felelős", meg "mindenki a saját érzéseiért felelős", meg "nyertes-nyertes helyzet"... Naperszejóvanhaggyá'má'!
(És ma pont ezeket a mondatokat mondtam ki valakinek akivel beszélgettem...)

Aztán hallottam videóról Marshalltól olyat, hogy "van választásod"... meg hogy "caw, caw, caw"...
("Mert hiszek abban, hogy mindenkinek joga van táncolni és énekelni,
   Még akkor is, ha úgy mozog, és olyan hangon szólal meg mint egy törött   szárnyú varjú.")
És maradtam az EMK-nál, mert életemben először láttam hogy nincsenek felém záporozó ítéletek és azt is megláttam hogy az a törött szárnyú varjú én vagyok. És valaki végre egyszer azt mondja, hogy természetes hogy repülni/táncolni/énekelni akarok. És megmutatja hogy kell... és én látom, hogy neki is siralmasan megy néha, de belefér mert ugyanolyan ember mint én... Köszönöm, Marshall ezt a tapasztalatot. (És másoknak is ezt.)

Ez volt a bevezető :D

Kapcsolat.
Ja... még azt is hallottam hogy az EMK lényege az "őszinte szándék a kapcsolatra"... Ez is megfogott. Hogy nem muszáj mindenkivel jóban lenni? Nem várják el a puncsolást? Na, akkor ez egy "jó hely"...

De... "sajnos" az a fránya "őszinte szándék" azt is tudja tenni hogy nincs... És akkor mit csinálsz, ha valóban őszinte vagy (magaddal!)? Odébbállsz... Ami azért nem annyira kellemes (neked), és lehet hogy felismered: most nincs szándékom. (És azt hogy eddig másképp éltem és ezek szerint csomó kapcsolatom nem volt őszinte...)

Megváltozik a kapcsolatok minősége.

Ma egy szívemnek kedves ismerősömtől kaptam egy zacskó mángoldot. Kevesen tudják hogy szeretem, ő fejben tartotta és hozott. Mert találkoztunk és mert éppen nő a kertjében - ennyire egyszerűen. (Ő tanulja az EMK-t.)

Mángoldos újkrumpli


+ karfiol



Mit kapok ebből? (Nagyon örültem, mert) figyelmet, szeretetet és valódi szándékot a kapcsolatra. (Köszönöm!)
És én ezt az embert 3 hete úgy legyaktam és leordítottam a valódi kapcsolat szándékával hogy zengett az étterem. (Zsiráfsikoly...)

Megváltozik a kapcsolatok minősége...
Egyik barátom mesélte nemrég másoknak, hogy először agylobot kapott attól hogy érzések-szükségletek szintjén beszéltem hozzá, aztán valahogy beleszokott és sokkal később elkezdte megérteni majd még sokkal később magán is nézegetni hogy is van ez. (És amióta ezt teszi minőségibb kapcsolata van saját magával.)
/Magam vagyok a változás amit a világban látni szeretnék ;) /

És hoz nekem Győrből Fanta Zérót, mert tudja hogy szeretem, és örömet akar okozni. Megint az őszinte szándék a VALÓDI kapcsolatra...

Nem tudom értitek-e amit mondani akarok...
hogy ha azt akarom hogy engem lássanak és szeressenek annak aki vagyok (ha bunkó, ha idegesítő, ha agresszív, ha ...), akkor nekem is ezt "kell"* (itt olyan értelemben használom hogy érdemes) tennem másokkal...

És amikor eljutottam oda hogy ítéletek, előfeltételezések nélkül tudok a másikra nézni, akkor érek körbe és tudom magamat is így látni. Azután se biztos hogy mindig, de már jó úton vagyok :)

És amikor itt vagyok, akkor rájövök hogy a VALÓDI emberi kapcsolatok számítanak... azok akik engem így és pont így szeretnek, akiknek oké vagyok. Akiknek nem, azok boldogan lehetnek mással, nem kell velem lenniük... Ezt a magam nevében írom, de mindenkire igaznak gondolom.

Szóval hogy baj-e, ha a nemtudommilyen csoportban leordítják a hajad mert vettél egy huszadik kendőt? Miért lenne?
Van valódi kapcsolat köztetek? Dehogy...
Van neki szándéka téged igazi VALÓDban látni? Dehogy...
Van neked kedved utánajárni hogy miért volt veled olyan amilyen? (Általában) dehogy...

Akkor? Kell-e energiát fektetni bele? Dehoooogy ;)

Amikor tegnap valakinek igent mondtam egy olyan terápiás időpontra, ami nekem valójában nem ideális, akkor elgondolkodtam miért volt. (Hiszen olyat tettem, amit nem akartam szívből, ami fura. És mivel tudom hogy mindent valamely szükségletünk kielégítéséért teszünk, keresni kezdtem a szükségletet.) Eljutottam a végén arra, hogy azért vállaltam így is, mert vele (csak pont vele csak ott és akkor) van szándékom a kapcsolatra. Valóban. És ezért megteszem. Azt hiszem ezt nevezik mások flow-nak, én szeretetnek nevezem. Csak így, egyszerűen. Ennyire egyszerűen.

Ide kell írnom a végére (mert megjelenik az őszinteség, hitelesség és szeretet mint szükséglet), hogy igen: közben rájöttem és megtapasztaltam és elhiszem hogy a trénerem nem beszélt marhaságokat. Csak nekem volt sokkoló akkor és ott 6 éve amit hallottam. De nem lehetek elég hálás azért amit tanít nekem azóta is, pusztán azért, mert van őszinte szándéka a kapcsolatra velem ;)
(Köszönöm, Julianna!)

Én és Szentpéteri Julianna











*Ezt meg Rambala Évától tanultam: "a kellek csak a fejünkben vannak"