2016. szeptember 27., kedd

Futni magam felé.../Elfelejtett szülinap projekt - "Napi" EMK sorozat

Többen érdeklődtetek, [amit ezúton köszönök, mert lelkes leszek tőle, hiszen fontos nekem a közös értékrend és a visszajelzések,] hogy is vagyok a fentiekkel.

A "futni magam felé projekt" tovább folytatódik, és már hetessel kezdő számot látok, ha mérlegre állok. Ez rendkívül nagyszerű, mert egyrészt ezt követeli a józan ész és az egészségem, másrészt pedig végre látszik a befektetett munka. Nagy csalódás és utálatos, amikor a mérleg nem mutat semmit...
Bár az mutat valamit, hogy fel tudok szaladni az óbarki lépcsőkön és meg se kottyan vagy hogy szombaton felvittem (szintén a lépcsőkön) 60 kiló fabrikettet és még 10 kiló vizet és nem haltam bele (bár az első húszas körnél esélyes volt :))) De azért az, hogy "hetessel kezdődjön", elég masszív igényem volt már jó ideje. (Tudjátok, az elején írtam, hogy valamiért nekem az időmből saját magamra szánni nehéz.)

És ez a "futás" átvitt értelemben is zajlik: a szabad 5 perceimben olyan dolgokat csinálok, amelyek nekem (és csak nekem) szükségesek: hordok könyvet a táskámban, újra elkezdtem horgolni, rendszeresen használok vizualizációt, relaxációt, sokat beszélgetek a gyerekeimmel... stb.

Az "elfelejtett szülinap" projekt sorsa... szerintem jól sikerült, számos emberrel hatékony együttműködésben...


Azt hiszem a lányom emlékezni fog rá. Ez volt a cél... nem az hogy sok legyen az ajándék... pontosabban hogy AZ legyen az ajándék, amire szüksége van... a szükségletét pedig egyértelműen megfogalmazta: "figyelem".

[Halkan mondom: amikor a gyerekem azt mondja arra a kérdésre, hogy "mit (tárgyat) kérsz szülinapodra?" azt feleli, hogy "nincs szükségem semmire (tárgyra)"... akkor... meghatottságot és felszabadultságot érzek, mert egyensúlyt, egyszerűséget és közös értékrendet látok belőle. Köszönöm :) ]

Legalább számtalanszor felköszöntöttük és volt sok meglepetés is közte... három nap vég nélküli mosoly volt a feje :))))

Amikor az ünnepelt nem akar felkelni a köszöntéshez,
 ezért agyoncsapkodják az ajándék párnával...

42 és 14 éves lábak
A legnagyobb meglepetés a szülinap nap estéjén volt, mert betoppantak a nagyszülei, és a vacsoránál jött egy torta és az egész étterem heppibörzdéjezett vele.
Köszönöm az aznap esti pincérnek a konspirációt, az előző napi megbeszélést (amikor mimikával és mindenki számára értelmezhetetlenül megbeszéltük hogy melyik csaj is az ünnepelt és hova terítsen neki és milyen legyen a terítés és milyen a díszítés :)) ) Roppant szórakoztató volt. Köszi, Kéki Krisztián. Az étteremvezetőnek is köszönöm hogy természetes volt a számára hogy megteszi amit kérek. Köszönöm :) És köszönöm, EMK ;)

Emma két csomagolószalagból is tud ünnepi öltözéket rittyenteni...
mert "a tesóm szülinapjára fel kell öltöznöm szépen"

Akinek a szülinapjára a kedvenc levesét főzik ;)

Szalvétacsákó
"Aki az én barátom, úgy lát ahogy én." (Republic)
Ez jutott eszembe ahogy visszaolvastam. Köszönöm a sok érdeklődést... a sok meglepő véleménynyilvánítást...

Még ide a végére valamit:
vasárnap vendég "kubikosunk" volt, Ági barátnőm legnagyobb fia. Sikerült lőnöm egy ilyen képet:


(Vicces a színvilág, hogy minden a piros-családból van: a pólók, a terítő, a répák :DDD )
De amit most vasárnap kaptam Bálinttól (ő nem tudta hogy adja :))) ): a bizalmat, a családiasságot, a természetességet, hogy velünk van és kész, dolgozikeszikiszik (a valahogy hozzánk került sört is megitta, hurrá!), azt a megerősítést, hogy jó nálunk lenni. Köszi :)
(És még csak nem is ettek meg mindent, maradt hétfőre is Julinak a lábadozásra.)
Gyerekek, akik megnőnek... te jó ég... 20, 8, 14 évesek a képen látható emberek.




2016. szeptember 12., hétfő

Mi a siker?

Gondolkodtam ezen ma, hazafelé úton.
Hogy miért? Mert beszélgetőkört tartottam délelőtt, 7 felnőtt és 4 gyerek részvételével. És mindig minden csoport után jön az értékelés/önreflexió, az újrafuttatás, hogy mit hogyan csináltam, hogy lehetett volna másképp, "jobban", előrevivőbben.

Összességében? Elégedett vagyok.
Mert ma
- legalább egy férj elismerést kap a mosogatás minőségéért ("én már azt gondoltam természetes, de így végiggondolva nem is").
- legalább egy anya - lánya kapcsolatban sikerült elhinteni a megértés morzsáit. (Szomorú irigység van bennem azok felé, akiknek "még van" anyukájuk, és amikor látom hogy megváltozik egy tekintet és a fejben lévő gondolat a másikkal kapcsolatban, az bennem reményt és bizakodást kelt, hogy a még élő kapcsolatot inkább ápolgatják mint "elszáradni hagyják".)
- legalább egy anya megértést és figyelmet kapott, megtapasztalhatta a közös értékrendet.
- legalább egyvalaki, aki máskor "magában puffog", nekem most megmondta, hogy őt zavarja a csúnya beszéd. (Ez nagyon "hurrá!", mert látom az őszinte szándékot, látom a bátorságot, és az önmagáért való kiállást.) És megtapasztalta, hogy ha saját magáról beszélve elmondja ezt, akkor a másik be tudja ezt fogadni, ő pedig megkönnyebbül.
- valaki, aki egy ideje már tanulja az EMK-t, meglátta a többiekben a korábbi önmagát, amitől inspirált és lelkes lett.
- legalább egyvalaki szabadabbnak érezte magát távozáskor, mint amikor megérkezett.
- legalább egyvalaki valóban jelen volt.



És én?
Kora reggel bent voltam egy suliban beíratkozni valamire. Járok sulikba előadni. Ezért eléggé szívlapátos érzés, amikor ezt látom a liftajtón:


Tiszta tudathasadás: ha hallgató vagyok gyalogolok, de ha aznap épp előadó, akkor beszállhatok. Nesze neked egyenrangúság, nyeld be, Pynky...

Kicsit később kaptam egy üzenetet egy trénertársamtól, amiben kifejezte hogy közös értékrenden van velem egy bizonyos dologban (vannak-e Magyarországon szegény gyerekek kérdéskör). Nem tanultunk együtt, nem dolgozunk együtt, valahogy mégis egészen hasonlóan látjuk a dolgokat. Hálás voltam a gondolatokért amiket írt. Megerősített abban, hogy az EMK az a közös nyelv, amin beszélnünk kéne, nekünk mindannyiunknak. Örömmel szedtem össze magam és mentem fel a beszélgetőkört megtartani. (Köszönöm.)

Aztán sorban megjöttek az ismerős és ismeretlen emberek, és elkezdtük. Ez mindig lutri, mert sokan vagyunk, több szinten, mindenféle előélettel... gyerekekkel... sosem tudom előre, hogyan sikerül elérni a többiekhez. (De megvan bennem az őszinte szándék a kapcsolatra.)

De valahogy ez az EMK: működik és kész. "Megteremtődik" a légkör, lesz "fíling" meg áramlás (aki ismer tudja hogy most ironizálok, de inkább viccelek.) Jönnek maguktól a témák, a felvetések, a kérdések. Jó esetben a hasonló tapasztalatok és élethelyzetek közösségélményt, feltöltődést és inspirációt hoznak elő. Ahogy fentebb soroltam, ezek meglettek...

És a gyerekek... Nem zavarnak, hanem feltölt az ahogy ők "vannak": a jelenjükben, a szükségleteikben. És imádom őket, mert csak ők tudnak úgy rám nézni: határtalan bizalom és feltétel nélküliség van a tekintetükben. Szerencsés vagyok, hogy annyi kisbabával és gyerekkel dolgozhatok :)



És amikor ez az egész "csak így lesz", akkor én
- elégedett vagyok, mert fontos nekem az EMK szellemiségének terjedése,
- lelkes vagyok, mert kielégül a tanulás és fejlődés és kihívás iránti szükségletem (emberként és trénerként is),
- hálát érzek, mert bizalmat és lehetőséget kaptam (a résztvevőktől hogy eljöttek és a HelloAnyutól, akiktől a termet kaptam),
- hálás vagyok azoknak, akiktől tanultam és tanulok, mert szabadságot kapok belőle,
- örülök, mert hasznosan töltöttem az időmet hétfő délelőtt.

Köszönöm.