2016. szeptember 12., hétfő

Mi a siker?

Gondolkodtam ezen ma, hazafelé úton.
Hogy miért? Mert beszélgetőkört tartottam délelőtt, 7 felnőtt és 4 gyerek részvételével. És mindig minden csoport után jön az értékelés/önreflexió, az újrafuttatás, hogy mit hogyan csináltam, hogy lehetett volna másképp, "jobban", előrevivőbben.

Összességében? Elégedett vagyok.
Mert ma
- legalább egy férj elismerést kap a mosogatás minőségéért ("én már azt gondoltam természetes, de így végiggondolva nem is").
- legalább egy anya - lánya kapcsolatban sikerült elhinteni a megértés morzsáit. (Szomorú irigység van bennem azok felé, akiknek "még van" anyukájuk, és amikor látom hogy megváltozik egy tekintet és a fejben lévő gondolat a másikkal kapcsolatban, az bennem reményt és bizakodást kelt, hogy a még élő kapcsolatot inkább ápolgatják mint "elszáradni hagyják".)
- legalább egy anya megértést és figyelmet kapott, megtapasztalhatta a közös értékrendet.
- legalább egyvalaki, aki máskor "magában puffog", nekem most megmondta, hogy őt zavarja a csúnya beszéd. (Ez nagyon "hurrá!", mert látom az őszinte szándékot, látom a bátorságot, és az önmagáért való kiállást.) És megtapasztalta, hogy ha saját magáról beszélve elmondja ezt, akkor a másik be tudja ezt fogadni, ő pedig megkönnyebbül.
- valaki, aki egy ideje már tanulja az EMK-t, meglátta a többiekben a korábbi önmagát, amitől inspirált és lelkes lett.
- legalább egyvalaki szabadabbnak érezte magát távozáskor, mint amikor megérkezett.
- legalább egyvalaki valóban jelen volt.



És én?
Kora reggel bent voltam egy suliban beíratkozni valamire. Járok sulikba előadni. Ezért eléggé szívlapátos érzés, amikor ezt látom a liftajtón:


Tiszta tudathasadás: ha hallgató vagyok gyalogolok, de ha aznap épp előadó, akkor beszállhatok. Nesze neked egyenrangúság, nyeld be, Pynky...

Kicsit később kaptam egy üzenetet egy trénertársamtól, amiben kifejezte hogy közös értékrenden van velem egy bizonyos dologban (vannak-e Magyarországon szegény gyerekek kérdéskör). Nem tanultunk együtt, nem dolgozunk együtt, valahogy mégis egészen hasonlóan látjuk a dolgokat. Hálás voltam a gondolatokért amiket írt. Megerősített abban, hogy az EMK az a közös nyelv, amin beszélnünk kéne, nekünk mindannyiunknak. Örömmel szedtem össze magam és mentem fel a beszélgetőkört megtartani. (Köszönöm.)

Aztán sorban megjöttek az ismerős és ismeretlen emberek, és elkezdtük. Ez mindig lutri, mert sokan vagyunk, több szinten, mindenféle előélettel... gyerekekkel... sosem tudom előre, hogyan sikerül elérni a többiekhez. (De megvan bennem az őszinte szándék a kapcsolatra.)

De valahogy ez az EMK: működik és kész. "Megteremtődik" a légkör, lesz "fíling" meg áramlás (aki ismer tudja hogy most ironizálok, de inkább viccelek.) Jönnek maguktól a témák, a felvetések, a kérdések. Jó esetben a hasonló tapasztalatok és élethelyzetek közösségélményt, feltöltődést és inspirációt hoznak elő. Ahogy fentebb soroltam, ezek meglettek...

És a gyerekek... Nem zavarnak, hanem feltölt az ahogy ők "vannak": a jelenjükben, a szükségleteikben. És imádom őket, mert csak ők tudnak úgy rám nézni: határtalan bizalom és feltétel nélküliség van a tekintetükben. Szerencsés vagyok, hogy annyi kisbabával és gyerekkel dolgozhatok :)



És amikor ez az egész "csak így lesz", akkor én
- elégedett vagyok, mert fontos nekem az EMK szellemiségének terjedése,
- lelkes vagyok, mert kielégül a tanulás és fejlődés és kihívás iránti szükségletem (emberként és trénerként is),
- hálát érzek, mert bizalmat és lehetőséget kaptam (a résztvevőktől hogy eljöttek és a HelloAnyutól, akiktől a termet kaptam),
- hálás vagyok azoknak, akiktől tanultam és tanulok, mert szabadságot kapok belőle,
- örülök, mert hasznosan töltöttem az időmet hétfő délelőtt.

Köszönöm.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése