2016. október 15., szombat

Csak szívből...

Az egyik legnehezebb házi feladat, amit szoktam adni: csak olyat csinálj [egy bizonyos ideig], amit valóban szívből teszel.

Volt egy hangos és ronda eszmecserénk tavasszal egy konferenciáról... hogy mi a fontos: az Ügy (a hordozás ügye), vagy az önérzet. Nekem az ügy. Az önérzetemet nem másokon verem le, ha van/ha nincs.

Bekapcsolódtam egy szervezésbe, mert szükség volt rám. Arra hogy proaktív legyek, arra hogy fékezhetetlen agyvelejemmel lökjem a képtelen ötleteket, amiket aztán megvalósítunk, arra hogy reményt és erőt adjak, hogy meg lehet csinálni... arra, hogy építsünk.

A hírre kikapcsolódtak a szervezésből mások, akiknek én zavaró tényező vagyok, mondjuk pont olyanok akiket nem is ismerek és ők sem engem.
Ez nem baj, nyilván mindenki maga dönt. ["Van választásod". - Marshall Rosenberg. És minden választás.]

Az is egy választás, és remek tükör, hogy miket mondok egy másik emberre a háta mögött. Hazudok-e azért, hogy kielégítsem egy szükségletemet. Mocskolok-e másokat azért, hogy nekem "jobb" legyen. (Az én hitem szerint amikor valakire rondát mondok, akkor leginkább magamnak ártok, főleg ha nem igaz.) Abban is hiszek, hogy a méltóság bennünk van, nem vehetik el tőlünk. De nagyon könnyen eldobhatjuk mi magunk, ha nem figyelünk...

És hogy mit csináltunk szívből: azok akik maradtak, megszerveztek egy minőségi rendezvényt, remek előadásokkal, jó helyszínen, szuper gyerekfelügyelettel, tombolával. Voltak döccenők, de egy kivételével (hogy időben eltolódtunk) valószínűleg a vendégek nem vették észre.

Köszönet érte a lelkes szervezőtársaknak, az előadóknak, az önkéntesünknek, a kompetens szittereknek, Attilának - a helyi erőnek. A jelenlévő gyerekeinknek, akik a reggeli munkájuk elvégzése után végig eljátszottak a helyszín különböző zugaiban.

Én végig örömmel, olvadozva (és persze iszonyatos koncentrációval) cirkuláltam: az én feladatom volt a "minden rendben legyen".

Olyanokkal voltam együtt, akiket vagy szeretek és becsülök, vagy szeretek és tisztelek vagy csak szeretek vagy csak tisztelek. De mindenkit kivétel nélkül. (Csak hogy pontosan érthető legyen, ha volna kétség, mert számomra az őszinte egyértelműség fontos: nem volt a teremben ember akit utálok, lenézek satöbbi, akkor sem, ha valakinek ez a kényszerképzete volna.)

Az hogy ezt tapasztalhattam, számomra nagy öröm. Köszönöm minden jelenlévőnek (vendégnek és szervezőnek) egyaránt.

Készítettünk magunkról néhány szelfit, hogy érezzétek a hangulatot.
(Most látom hogy nálam csak kettő van, ha megjön a többi, azokat is felteszem, mert érdemes látni.)

Barbi, Pynky, Zsuzsi

ZsemuBabbaKati, Pynky, PetraZselyem






2016. október 8., szombat

Kamaszokkal dolgozni... kiváló egyenrangúságpróba!

Megvan az, amikor valami piszok nehéz? Hogy poénkodnak, beszólnak, odanyomnak egy-egy mondatot és tönkrevágják amit megtervezel?
Blöe :D

Jelenléti ív
És megvan az, amikor valami piszok jó? Amikor mondod... és látod hogy értik, és elgondolkodnak és nyaggatás nélkül válaszolnak, és hajlandók együtt dolgozni a feladatokban. És megkérdezed őket ( =VALÓBAN kíváncsi vagy rájuk) és ők ezt érezve, őszintén válaszolnak. (És elhiszik, hogy nem fecseged ki őket, nem kérdőjelezik meg a szándékodat, pedig sokkal kiszolgáltatottabbak mint felnőtt társaik...)

Hogy jó a hangulat, és hogy mer fejen állni és bemászni a fotel mögé, ha nem tetszik a poénzene amit berakok. Vagy mer visszaszólni, hogy ezt vagy azt nem akarja. (És én tudom, hogy ha nem akarja, akkor nem ő a "rossz", hanem én vagyok, aki nem tudja "vinni". Mondjuk most ilyen nem is volt.)

Jó, nem áll fejen... most látom

Nagyon dolgozik...

Ők is éppen gondolkodnak...

Fárasztó ez a délelőtt...
Kérdezhetitek: miért egyenrangúság, ha fejen áll közben és ha vitatkozik... azért, mert nem fél tőlem. Félni a legrosszabb dolog a világon, és ha egy gyerek fél tőlem, akkor én nem vagyok jó tanár.
És abban hiszek, hogy ha eléggé át tudom adni amit tudok, akkor fejenállás közben vagy a fotel alatt fekve is beszivárog amit mondok (vagy együtt kitalálunk), és otthon gondolkodik rajta tovább.
Vagyis nem kell vigyázzban ülnie, mert ami "történik" benne, az hosszabb menet mint az a 2 óra, amit együtt töltöttünk.

Volt egy korábbi bejegyzésem azzal a címmel, hogy Mi a siker?

Ha az összes résztvevő sikítva mondja, hogy legközelebb is jönne... még a saját gyereked is... vagy hogy az egyikük azt mondja, hogy "ha nem érsz rá szombatonként, tartsuk vasárnap". És feldobottan mennek el. Köszi :)

Ha a szülője, aki bizalommal hozta, otthon tapasztalja, hogy a gyereknek könnyebb.

Ha én, az EMK tréner, úgy érzem hogy közelebb kerültek magukhoz, a szüleikhez, és egymáshoz. (Nemcsak úgy érzem, hanem láttam és hallottam is.)

Rendetlenkedni jó :D
Kedves résztvevők: köszönöm mindenkinek a bizalmat, hogy hajlandók voltatok eljönni, az aktív részvételt, az ötleteket, a lelkesedést. [Amikor ezt tapasztalom, akkor lelkes vagyok, mert fontos nekem a közösségélmény, a jó hangulat és a fejlődés.

Kedves Szülők: köszönöm, hogy ajánlottátok a gyerekeknek ezt a programot, mert jól szórakoztunk, és talán előrevitte mindannyiunk életét :)

A HelloAnyunak is köszönjük, hogy adományért lehettünk a kisteremben, és hogy az ötleteimhez teret adnak :)

Azoknak is köszönjük, akik a kitett papír ("Itt bent Pynky tart kamaszoknak kiscsoportos beszélgetést, kérjük csak akkor gyere be, ha ide jöttél." - vagy nagyon hasonló) ellenére 56x benyitogattak, mert türelmet tanultunk belőle. (Ők esetleg értő olvasást gyakorolhatnának szabadidejükben...)

És magamnak is köszönöm, hogy az ilyen hirtelen fejemből kitörő remek ötleteket nem hagyom elhalni, hanem csinálok belőle élő programokat.

(És a cím: miért teszik próbára azt, hogy mennyire élem komolyan ezt az egyenrangúság dolgot? Azért, mert ha bármelyik időpillanatban bekapcsolom a poroszos üzemmódot, akkor megmutatkozik, hogy csak addig használjuk ezt az egyenrangúságosdit, amíg kényelmes... Hát, most sikerült hitelesnek lennem ebben. Huuh, nem volt könnyű :))) )