2017. július 30., vasárnap

A kérés=ajándék? A kérés=ajándék. A kérés=ajándék!

Ez a bejegyzés most a saját élményeim tükrében a kérésről, az Erőszakmentes Kommunikáció 4. lépéséről szól.

A balatoni táborban az egyik résztvevő ezt mondta a végén: "megértettem, hogy a kérés valójában ajándék". Amikor ezt hallottam, azt gondoltam: megérte eljönnöm.
Egy pillangó, ami majdnem nem is látszik...

Aztán Chris Rajendram (Sri lankai jezsuita atya, akkreditált EMK tréner) tréningjén a saját bőrömön éreztem meg, milyen fontos PONTOSAN megfogalmazni a kérést, mert ha nem teszem, "nem is hallja meg". Ha nem jelen idejű és cselekedhető, akkor kukába való. Köszi, Chris, ezt megtanultam, azt hiszem. Biztosan sokszor eltévesztem még, de rögtön be fog villanni a válaszod, és helyre fogom igazítani magam. Hitelesebben fogom tudni tanítani is.
(És milyen érdekes ez, hogy hallunk valamit százszor valakitől, de mégis igazán akkor ég be, amikor fogékonyak is vagyunk rá. Köszönöm Julianna, tudom, hogy te is ezerszer elmondtad már.)

"Az EMK szörfözni az élet hullámain" - már tudom, hogy Marshall Rosenberg mondta, de nekem már mindig Chris fog róla eszembe jutni
És ami miatt valójában írok... hogy ez a nyár nekem a kérésekről szól: közvetíteni ami bennem van, megérteni és megértetni magam, főleg a gyerekeimmel, hiszen az évnek ebben az időszakában tudunk igazán együtt lenni. Túl drága idő a félreértésekhez... Mégis milyen egyszerű félremenni, félreérteni... hogy ne menjünk messzire, magamat is ;)

Vártam ettől a nyártól pihenést, együttléteket, találkozásokat, kézimunkázást... De volt valami, ami nem vártam, mert még a legelején letettem róla, mint olyanról, ami "túl nagy kihívás, túl sok energia, túl sok pénz" satöbbi. Alkudoztam, és végül elbuktam, mert beáldoztam a "kérésemet" a kötelességtudat oltárán. Pedig nagyon szerettem volna. És hányszor mondom nektek, hogy ti ne tegyétek, és hányszor javítjuk :D

Elterveztem valamit tavasszal. Majd tologattam, és végleg félretoltam. Sajnáltam nagyon, de meggyőztem magam: egyszerűbb, könnyebb, olcsóbb, ha nem. És "mégis minek pattognék már megint én, ahelyett, hogy ülök a hátsómon nyugodtan, mint más rendes emberek?!" Szóval: nem elég, hogy beáldoztam egy álmomat, de még az önvád is jött. Köszi, Pynky, jól csinálod... majd innen lesz szép megnézni, mi történik...

Az Univerzum /Isten jól tudja, hogyan kell tanítani...
A nagyobbik lányom születésnapja a napokban lesz. Mit kért? Neki mindene megvan, de ha elmennénk együtt... Hm. Ezt kértem magamtól tavasszal és ezt toltam félre, ezt áldoztam be...

forrás: mannamsunsunfun.blogspot.com

Sokszor elgondolkodom, miért vagyunk hajlamosak mi - anyák - annyiszor a saját szükségleteinket és álmainkat figyelmen kívül hagyni, de azonnal meghallani mások - mondjuk a gyerekünk - szájából.

És az Univerzum/Isten azt is tudja, hogyan kell adni... Hogy küld egy Angyalt, és azt mondja, tiéd lehet, amit szerettél volna. Szoktam mesélni azt a viccet a hívő emberről és a három csónakról. Én már minden jelet hajlandó vagyok meglátni és elfogadni. Ezért amikor jött valaki, és mondta, hogy igazán szívből teljesíti amit szeretnék, szívből mondtam igent. És lelkes lettem, mert megláttam azt is, hogy tavaly ilyenkor ezt még nem tettem volna meg... köszönöm, hogy bátrabb és merészebb lettem azóta.

Úgyhogy jövő héten háromfelé megy a családunk: Elic a megszokott jó kis panziójába a Kutyagondnokhoz (Szilviékhez), a DebConfon is képviseltetjük magunkat, és mi hárman lányok is útra kelünk: egy titkos-útra.
Szeretnék majd beszámolni róla, mert nagyon érdekes, kalandos és tutiiiiijóóóóóóóóó lesz. Drukkoljatok nekünk ;)

(Aki tudja, hová megyünk, kérem hallgasson, mert a lányok nem tudják a célt és az elfoglaltságot :) Köszönöm ;) )




2017. július 11., kedd

Séta a sziklák felett...

Ha kiviszem a kutyát, általában ő rohangál, én kajtatok utána, jó lassan. Sokszor visszahívom, gyakorlunk közben, elszalad, megint jön és így tovább.

Ma arra ébredtem, hogy fel fogok mászni a hegyre. Jó, mivel már eleve a felénél vagyunk (hegyoldalban van a házunk), ez nem lenne nagy teljesítmény. DE: nekem tériszonyom van. Sokkal kevésbé erős, mint volt (Óbarok hozadéka ez, ahogy a pókiszony kimúlása is), de van. Én pedig nem szeretem a korlátokat, viszont szeretem feszegetni a határokat, szabályokat. De ma nem dacot éreztem, hanem elszántságot és nyugalmat.

Fel fogok mászni a hegyre.

Mert a napokban történt valami (amiről még nem írok, mert annyira megdöbbentem magamon, hogy még emésztenem kell), és ebből láttam, hogy szintet léptem... és ha azt meg tudtam tenni, ezt is meg fogom. Hegy? Szikla? Nem baj.

(Közben megkérdezte egy hang a fejemben: "És mi lesz, ha megcsúszol, leesel? Max. a kutya vonyít érted, mert más nem fogja észrevenni estig, addig meg simán kinyiffansz." A Komptáborban valaki azt a házit kapta, hogy x periódusban, ha negatív gondolatok jönnek, tolja őket félre. Én most megcsináltam az ő háziját, és mondtam a hangnak, hogy nem fogok kinyiffanni, csak felmegyek és lejövök. Erre elhallgatott :)))) )




Miközben kaptattam felfelé, több dolog járt a fejemben, például, hogy
- tavaly ilyenkor 15 kilóval voltam nehezebb és emlékszem ahogy izzadva-fújtatva kínlódtam fel magam a hegyoldalba. Én akkor ott azt láttam, hogy szánalmas vagyok. Nem azért, mert dagadt meg hasonlók, az más kérdés. Inkább azért, hogy mennyire nem láttam előtte a lényeget és a fától az erdőt. Ez főleg tavaly decemberben esett le 10 kilóval együtt...
[Amikor erre gondolok, lelkes vagyok, mert kielégült a szeretet, tisztánlátás és fejlődés iránti szükségletem. Köszönöm magamnak és a körülöttem élőknek, hogy megcsináltuk.]

- milyen jó, hogy nem kell aggódnom, hogy a kutya elfut, elvész stb., mert időnként magától is visszanéz hozzám, de a szokásos indián hívójelre mindig visszajön. [Amikor erre gondolok, nyugalmat érzek, mert kielégül a biztonság iránti szükségletem. Köszönöm a sok munkát amit belefektettünk.]

- elfelejtettem az aranyszabályt: túracipőt csak túrazoknival hordunk... Ezt nem kell részletezni, de örültem hogy közel vannak a sziklák. Erről pedig eszembe jutott Ilike, akitől ezt az igazságot tanultam az első Sétán.

- mennyivel könnyebb "együtt" csinálni valamit. Erőt adott Elic jelenléte. Arra mentem, amerre ő, mert van már tapasztalatom arról, hogy a legkönnyebben megmászható utat választja. Erről eszembe jutott mindkét nyári táborom, és végiggondoltam az ott történteket "együttlét" szempontjából. Vezetőként, ugyanakkor résztvevőként, szervezőként, barátként... hogy lehet együtt lenni és jelen lenni vagy ha nem megy, akkor odébb menni, csak szívből jöjjön...

Amíg nem értem fel, nem mertem lenézni, így is egyszer majdnem visszafordultam... [Majdnem EMK-s kérés volt magamhoz, de rájöttem, hogy valójában ALKU lenne.]

Aztán felértem.
Lenéztem, és alattam volt a falu. Alattam volt egy lentebbi szikla. Kiálltam és kinéztem. "Nem is magas annyira, hogy ne mászhattam volna meg." (De.)
Kicsit leültem, és együtt voltam a heggyel. Ami mégis hatalmas, ami védi a házunkat a vihartól és széltől, ami árnyékot ad és otthont a vadállatoknak.

Aztán visszaereszkedtem kutyástól, és kihívás volt visszatalálni a hátsó kapuhoz. Ebben is mindig Elic mutat utat, mert ő mindig hazatalál. (Ez olyan csöpögős végszavazós, de valóban így van. Ő mindig megtalálja a kaput, én sokszor nem. Neki jobb az orra.)



Erről jut eszembe: nemrég olvastam Robert Crais - A gyanúsított című könyvét. Több ilyen van itthon: egy zakkant ember és egy zakkant kutya rehabilitálják egymást. Ez az egyik legjobb, amit ebben a témában eddig olvastam: remekül és jól érthetően leírja mind a kutya, mind az ember szemszögét. Tudományos alapossággal ír a kutya érzékeléséről, nekem tanulságos volt, bár elég sokat tudok a témáról. A könyv krimi, csak akkor olvasd el, ha be bírod fogadni a kerettörténetet is.
https://www.libri.hu/konyv/robert_crais.a-gyanusitott-3.html


"Nem értem, mire várunk?!"