2017. július 11., kedd

Séta a sziklák felett...

Ha kiviszem a kutyát, általában ő rohangál, én kajtatok utána, jó lassan. Sokszor visszahívom, gyakorlunk közben, elszalad, megint jön és így tovább.

Ma arra ébredtem, hogy fel fogok mászni a hegyre. Jó, mivel már eleve a felénél vagyunk (hegyoldalban van a házunk), ez nem lenne nagy teljesítmény. DE: nekem tériszonyom van. Sokkal kevésbé erős, mint volt (Óbarok hozadéka ez, ahogy a pókiszony kimúlása is), de van. Én pedig nem szeretem a korlátokat, viszont szeretem feszegetni a határokat, szabályokat. De ma nem dacot éreztem, hanem elszántságot és nyugalmat.

Fel fogok mászni a hegyre.

Mert a napokban történt valami (amiről még nem írok, mert annyira megdöbbentem magamon, hogy még emésztenem kell), és ebből láttam, hogy szintet léptem... és ha azt meg tudtam tenni, ezt is meg fogom. Hegy? Szikla? Nem baj.

(Közben megkérdezte egy hang a fejemben: "És mi lesz, ha megcsúszol, leesel? Max. a kutya vonyít érted, mert más nem fogja észrevenni estig, addig meg simán kinyiffansz." A Komptáborban valaki azt a házit kapta, hogy x periódusban, ha negatív gondolatok jönnek, tolja őket félre. Én most megcsináltam az ő háziját, és mondtam a hangnak, hogy nem fogok kinyiffanni, csak felmegyek és lejövök. Erre elhallgatott :)))) )




Miközben kaptattam felfelé, több dolog járt a fejemben, például, hogy
- tavaly ilyenkor 15 kilóval voltam nehezebb és emlékszem ahogy izzadva-fújtatva kínlódtam fel magam a hegyoldalba. Én akkor ott azt láttam, hogy szánalmas vagyok. Nem azért, mert dagadt meg hasonlók, az más kérdés. Inkább azért, hogy mennyire nem láttam előtte a lényeget és a fától az erdőt. Ez főleg tavaly decemberben esett le 10 kilóval együtt...
[Amikor erre gondolok, lelkes vagyok, mert kielégült a szeretet, tisztánlátás és fejlődés iránti szükségletem. Köszönöm magamnak és a körülöttem élőknek, hogy megcsináltuk.]

- milyen jó, hogy nem kell aggódnom, hogy a kutya elfut, elvész stb., mert időnként magától is visszanéz hozzám, de a szokásos indián hívójelre mindig visszajön. [Amikor erre gondolok, nyugalmat érzek, mert kielégül a biztonság iránti szükségletem. Köszönöm a sok munkát amit belefektettünk.]

- elfelejtettem az aranyszabályt: túracipőt csak túrazoknival hordunk... Ezt nem kell részletezni, de örültem hogy közel vannak a sziklák. Erről pedig eszembe jutott Ilike, akitől ezt az igazságot tanultam az első Sétán.

- mennyivel könnyebb "együtt" csinálni valamit. Erőt adott Elic jelenléte. Arra mentem, amerre ő, mert van már tapasztalatom arról, hogy a legkönnyebben megmászható utat választja. Erről eszembe jutott mindkét nyári táborom, és végiggondoltam az ott történteket "együttlét" szempontjából. Vezetőként, ugyanakkor résztvevőként, szervezőként, barátként... hogy lehet együtt lenni és jelen lenni vagy ha nem megy, akkor odébb menni, csak szívből jöjjön...

Amíg nem értem fel, nem mertem lenézni, így is egyszer majdnem visszafordultam... [Majdnem EMK-s kérés volt magamhoz, de rájöttem, hogy valójában ALKU lenne.]

Aztán felértem.
Lenéztem, és alattam volt a falu. Alattam volt egy lentebbi szikla. Kiálltam és kinéztem. "Nem is magas annyira, hogy ne mászhattam volna meg." (De.)
Kicsit leültem, és együtt voltam a heggyel. Ami mégis hatalmas, ami védi a házunkat a vihartól és széltől, ami árnyékot ad és otthont a vadállatoknak.

Aztán visszaereszkedtem kutyástól, és kihívás volt visszatalálni a hátsó kapuhoz. Ebben is mindig Elic mutat utat, mert ő mindig hazatalál. (Ez olyan csöpögős végszavazós, de valóban így van. Ő mindig megtalálja a kaput, én sokszor nem. Neki jobb az orra.)



Erről jut eszembe: nemrég olvastam Robert Crais - A gyanúsított című könyvét. Több ilyen van itthon: egy zakkant ember és egy zakkant kutya rehabilitálják egymást. Ez az egyik legjobb, amit ebben a témában eddig olvastam: remekül és jól érthetően leírja mind a kutya, mind az ember szemszögét. Tudományos alapossággal ír a kutya érzékeléséről, nekem tanulságos volt, bár elég sokat tudok a témáról. A könyv krimi, csak akkor olvasd el, ha be bírod fogadni a kerettörténetet is.
https://www.libri.hu/konyv/robert_crais.a-gyanusitott-3.html


"Nem értem, mire várunk?!"









Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése